ÖT ÉVES LEHETTEM, amikor vadnyulat nyúztunk apámmal, közben elkalandoztak a gondolataim, s megkérdeztem:.
–Apu, mi magyarok vagyunk, ugye?
–Igen, fiam.
–Akkor mi Magyarországon lakunk.
–Nem, fiam. Jugoszláviában lakunk.
–Akkor mi jugoszlávok vagyunk.
–Nem… vagyis, papíron. Nincsenek jugoszlávok. Különböző népek vannak. Akik papíron jugoszlávok.
–Milyen papíron. Mutasd meg.
–Az valahol Franciaországban van.
– Mi?
– A papír. Ha van.
Itt elakadtunk, mindketten belegondoltunk. Apám kifordította a nyúlbőrt.
–Azért nem vagyunk Magyarországon, mert elüldöztek minket onnan? – kérdeztem.
–Nem. Mi nem mentünk sehova.
–Akkor mégis Magyarországon lakunk.
–Nem!!
–Mért kiabálsz? Nem én akartam, hogy…
–Jó, nem kiabálok, csak…
–Értem, Jugoszlávia megszállta és elfoglalta Magyarországot.
–Nem. Vagyis, nem így pontos. Magyarország szállta meg Jugoszláviát, miután megnemtámadási szerződést kötött vele. Utána elcsatoltak minket.
–Mit csináltak? – kérdeztem riadtan, és apám nadrágszíjára néztem, amit pár nappal korábban lecsatolt, és megvert vele, mert ellógtam otthonról. – Mit csináltak?!
–Mindegy. Érd be azzal, hogy magyarok vagyunk.
Elhallgattam, és nem értettem semmit. És ez még ma is így van.
