Riportok a kanadai vadonból

UNDORITÓAN  PÁRTKATONÁS SZÍNHÁZI VILÁGUNKBAN, ahol a tagsági könyv színe teszi alkalmassá/tlanná igazgatásra a pályázót, még az is elképzelhető, hogy nem Máté fut be a Katonában. Horribile dictu, ahogy az értelmi seggek mondják. De mielőtt azt gondolnánk, hogy ezt a Fidesz találta ki, nézzük meg a miskolci igazgatóválasztásokat: Jutocsával kezdődően egyik sem töltötte ki a mandátumát. (Ki gondolta volna 15 évvel ezelőtt, hogy egyszer majd Jutót fogom tartani életem legjobb igazgatójának!...) Őt megbuktatták, amíg Amerikában rendezett, utána a Kiss and Kiss, majd a Halasi, aki a Pállal saját zsebre működtetett szinkronstúdiót, aztán, amikor a közélet legundorítóbb férge megbukott mint miniszterelnök, ezeket is kibaszták a székükből, nagyon helyesen (csak hát nem jött el az elszámoltatás, ezt a műfajt errefelé nem szeretik, mert akkor aki elszámoltatna, őt is elszámoltatja, akit mjad a helyére tesznek, és így tovább a hányingerig). Jött a másik Kiss, nyilván szintén pártalapon, majd őt is ellapátolták, mint a szart, bár hogy vele mi volt a baj, nem tudom; őt tehetségesként ismertem anno. És most Béres jön oda, akit személyesen rosszmagam nem ismerem, de Egerben állítólag remek előadásokat csinált. Mielőtt azonban valóban azt a hamis látszatot keltenénk, hogy a komcsik, meg annak poszt-mutációi  másképpen jártak el; hogy netán nem pártalapon választottak/tanak  (volna) igazgatót, nézzünk szét a múltban is… amit én most nem teszek meg, mert már émelygek az undortól. Hogy mai jegyzetemnek keretes szerkezete legyen, visszatérek Mátéra: tegnapelőtt láttam a tévében egy beszélgetést vele; Dömötör és ő, mindkettejükről tudjuk, hogy kitűnő színész-rendezők, negyszerű tehetségek, de azt is tudjuk, hogy ebben a hazában kevés a tehetség, ha nincs hozzá pártönyvecske (adott időszakban a megfelelő színű), és térdig érő nyelv. (Olyan természetesen mondjuk ki, hogy színész és rendező, de ha valaki színész és írónak mondja magát, máris felszökik a szemöldök, hogy nehogymá’! Márpedig egy színpadi mű először irodalmi mű volt, mielőtt kézbe vette volna egy rendező, majd a színész.) Summa summarum, ahogy az értelmi seggek mondják, színházi világ semmiben sem különbözik az ősvadontól, vagy a déltengeri óceánoktól, ahol a kis halat megeszi az érdes bőrű éhes cápa; vagy az erdőben a baszós nyulat a vörös (könyvecskéjű) róka.