MŰVÉSZ PRESSZÓ. Miután kijöttem a közepes tehetségű, és jellemében gennyláda igazgató irodájából, amikor azt mondta, nem fog szerződtetni, mert szerinte az én szókimondó és provokatív magatartásom nem színtársulatba való, hanem egy rockzenekarba. Jól emlékezett: fiatal korunkban egy bandában gitároztunk, csak akkor még ő nem volt gennyláda, aki minden hatalom faszát leszopja. Szóval, amikor kijöttem tőle, egyenesen átmentem a színházzal szemben lévő pub-ba, ami régen még presszó volt. Kerek lapú kis márványasztalkához ültem, az ablaknál. A nyitás utáni szagokban az idősecske pincérnő mintha szundikált volna a pult mögött. A frissen felmosott kövezet fertőtlenítőszagot árasztott. Az asztalon piros köröcskék: még nem törölték le a tegnap esti borospoharak nyomát. Kértem egy rántottát. Bömbölt a magnó. Elvis.
- Most nyitottam. Még nem jött be a szakács.
A pincérnő arcán valódi sajnálkozás, ronggyal törölte az asztalt.
- Akkor hozzon egy melegszendvicset, kávét, meg egy desszertet.
- Rigójancsit?
Távoztában kérdezte. Kacsázó en dehors léptekkel ment, és ahogy főzte a kávét, és a mikróban melegítette a szendvicset, mindvégig balettos attitűdben tartotta a lábát. Egyik keze a kávéfőző karján, a másikkal köténykéje zsebében babrált, a váltópénzt csörgette, és közbe-közbe szórakozottan kikémlelt az utcára. Az ajtó egy székkel volt kitámasztva.
- Maga táncos volt.
Pillanatra elakadt a mozdulata. Szeme izgatottan járt ide-oda.
- Honnan tudja?
- A járásáról. Kacsázva jár. A kisebbik lányom balettos.
- Húsz évig itt táncoltam. Itt szemben, a színházban.
Állával az utca túlsó fele irányába bökött.
- Miért a múlt idő? Még nem nyugdíj…
- Megsérült a forgóm. Platinát ültettek be. És leszázalékoltak.
- Autóbaleset?
- Nem. Munkahelyi. De nem ismerték el. A biztosítás miatt.
- Ki nem ismerte el?
- Az igazgató. Mert nem előadáson történt.
A köténye zsebében matatott, beesett arcán egyszerű kedvességgel kérdezte.
- Maga rendőr?
- Nem. Khm. Pap vagyok.
Megigazítottam a nyaksálamat.
- Egyébként kitaláltam volna. Olyan szelíd az arca.
- Leül mellém?
- Nem zavarom evés közben, tisztelendőatyám?
- Nem, dehogy. Ha akar, leülhet.
Beleharaptam a szendvicsbe. A pincérnő a kirakaton keresztül ismét az utcára pillantott, mintha várna valakit, majd leült szemben velem.
- Várom a sameszomat. Napi két üveg borért segít a sörösrekeszeket. Én nem nagyon bírom, mármint rakni. A forgóm miatt.
- Nincs segítség? Férj?
- A férjem meghalt tavaly. A szíve. Reggel felkelt, ültünk, kávézgattunk, mesélt a katonaságról, nagyon szeretett a katonai élményeiről mesélni, aztán azt mondja, elmegy vécére. Sokallottam, hogy ott ül, beszóltam, nem válaszolt, benyitottam, ott ült, és olyan volt az arca, mint ez.
A fehér márványra mutatott.
- Hívtam a mentőket, de akkor már… A férjem kedvenc énekese Elvis volt. És Elvis is a budin halt meg. Azért szól itt is mindig Elvis. Hallja? Láv mi tender. Bocsásson meg, jön a samesz, megmutatom neki a helyet, aztán még visszajövök.
Az utcáról egy szederjes képű fazon jött be, hátramentek a raktárba. Megettem a szendvicset, a kávét kortyolgattam, a nő visszajött, leült, bizalmasan súgta.
- Tisztelendőatyám, várjon pár percet, mindjárt érkezik a friss desszert. Ami itt van az üveg alatt, az tegnapi. Addig is hozhatok még egy szenyót?
- Nem, köszönöm. Egyébként református lelkész vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy lelkekkel foglalkozom, lelkeket… alakítok. No, és a baleset hogy történt, ha nem titok?
- Maga nem ismeri a színházi világot. Kihasználják az embert, mint a rabszolgát, kizsigerelik. Elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, de szólókarrierről nem is álmodoztam, leszerződtem ide a karba. A mosoly országa. Volt egy kisebb szólóm, kínai maszkban. Aztán egy mjuzikelben lett volna kiugrási lehetőségem, a rendező azt mondta, hogy aki hármunk közül magasabb lábemeléssel csinálja a fouetét, az lesz a szólós. A próbák előtt bejártam gyakorolni, mert nagyon akartam azt a szólót. A takarítónő nem sokkal előtte mosta fel a színpadot, és én nem vártam ki, hogy teljesen felszáradjon, és a nagy fouetté közben alám fordult a lábam. Hallottam a reccsenést. Az igazgató pedig, hogy: nem munkaidőben történt. Érti? A szemét. Mert előző évben meg akart basz…oh. Majd mit mondt. Tudja, tisztelendőatyám, és a szakszervezet, ugyan már, nagy szart, már bocsásson meg, de látom, hogy már nem eszik.
- És akkor jött át dolgozni a presszóba?
- Előtte még hónapokig gipszteknő, naponta oltás, hogy ne sűrűsödjön a vérem, aztán egy nap a férjem azzal jött haza, hogy kibérelte a színházzal szemben a Művészt. És amikor felépültem, itt folytattam. Azokat szolgáltam ki, akikkel előtte egy színpadon voltam. A kolléganő, aki megkapta a fouettét, nagy gesztussal adott borravalót. A szemét kurva! Már megbocsásson, tisztelendőatyám.
- Csak beszéld ki magadból lányom.
- Maga nem ismeri ezt a világot. Maguk civilek elképzelnek valami borzasztó színes és izgalmas világot, melyben csupa nagy jellemű hős, gáláns lovag. Lószart. De azért színházban volt már? Úgy értem, nézőként.
- Voltam.
Az utcán egy autó állt meg, a kirakaton át egy ember látszott, ahogy felnyitja a csomagtartót.
- Samesz! Menj ki, megjött a sütemény! És az úrnak hozz ide egy friss rigójancsit.
A samesz előcammogott a raktárból, a nő szemmel kísérte az utcáig.
- Menjen ki nyugodtan maga is, ha dolga van.
- Melózzon csak a boráért.
Rágyújtás közben mondta, mohón szívott a cigarettába, a füst úgy tűnt el a torkában, mint mikor a léghuzat behúzza az ablakfüggönyt. A füsttől köhögnie kellett. Rekedten köhögött, arca kivörösödött. Fél szemmel a sameszt figyelte, ahogy a süteményes tálcát a hűtő üvege mögé teszi, és egy rigójancsit tányéron az asztalra hoz.
- Miért nem szokik le. Beteg lesz tőle. A cigaretta ártalmasabb az alkoholnál is.
- Nekem már…
- Maga egy szép nő. Khm. Már megbocsásson, hogy ezt mondom, de a mi vallásunk ez ügyben nem annyira szigorú, nincs például cölibátus. És bár valóban nem ismerem a színház világát, gondolom, hogy azon kívül is lehet élet. Nem minden a színház, higgye el. Meg lehet szokni nélküle. Tudom, minden változtatás fáj. A megszokás, az egy unalmasan precíz rendező, szereti a jóleső ismétléseket. Változtatni fáj, de első körben például haggya el a cigarettát. Árt magának.
Ekkor éreztem meg, hogy hat rá a szövegem. Talán erősebben, mint bármely szerepem szövege. A nő valóban úgy nézett rám, mint egy csodatévőre. Már-már attól tartottam, hogy elvárja tőlem a vizet borrá. Ez a mutatvány nagy fellendülést hozott volna a kocsmájának. Tiszteletteljesen, pislogás nélkül nézett, aztán ujjával közelebb húzta az alumínium hamutálcát, és miközben a fogai között gomolygott ki a füst, elnyomta a cigarettát, cafatokra roncsolta. Végül még a szétfoszlott dohányt is megnyomkodta a piros körmű hüvelykujjával. Aztán hátradőlt, mindkét kezén megropogtatta az ujjízületeit, és halkan felsóhajtott. Megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Köszönöm, atyám.
- Ez a kötelességem. Erőt adni a gyengéknek.
- Nem akar itt maradni éjszakára? Vagy akár hosszabb időre? Ne értsen félre, de olyan megnyugtató magával beszélgetni. És tudom, hogy maguknál nincs cölibátus.
Darabig hallgattam, a rigójancsit kóstolgattam.
- Tudja, hogy a legfinomabb süteményeket szamárhájjal készítik? Nem, nem maradhatok. Várnak rám otthon. Amúgy pedig én mindenhonnan desszert állok. Bocs, rossz szójáték. Ebből nem kell visszaadnia.
Kifelé menet utánam szólt.
- Ne felejtse el, hogy a barátja vagyok, és ide bármikor eljöhet.
- Nem felejtem el.
