nfl – HOLDVILÁGNÉZET (részlet, 58. oldal) Miután elvonult a tengeri vihar, és tönkretette a vadászatomat, mert elragadta tőlem a fél méteres branacin halat és a szigonyt is, leültem a sziklára, és néztem a tengert, a távolban még fel-fel villanó eget. És az jutott eszembe, hogy már elmúltam ötven, számos iskolát kijártam, összevertek, és újból felálltam, van sokféle tapasztalatom és tudásom, áthullottam az évek rostáján, keményebb, kritikusabb lettem magammal, és másokkal is, és ridegebb talán – de lám, a természet még tud velem packázni. Mert semmit sem ér a tudás, meg a tapasztalat, semmit, mert elakad a cinizmus és fásultság felgyülemlett hordalékán. És arra gondoltam, hogy az életben mindennek csak egyetlen értelme van: túléni valamit. Hogy megmutasd magadnak és másoknak, hogy mindent túl lehet és - kell élni. Amit az eszimók túlélnek, az lehet az igazi példa. Titana? Ő nem tudta túléni. Őt is a vadon tanította, a szavanna: hogy csak magadra számíthatsz, senki másra. De ő mégsem volt olyan erős, amilyennek látszott. Márpedig annak idején azt gondoltam, erős, mint a méhész borz. Ahogy az afrikaans mondás tartja: sul taj akarisil.
Sötét volt a házban, matattam az abalak mellett, megtaláltam a petróleumlámpát. Meg akartam gyújtani, nem sikerült; elfogyott a pertóleum. Majd be kell mennem a városba, petróleumot venni. Ha már nincs fókazsír. Később mégis találtam petróleumot, a lámpába öntöttem, meggyújtottam. Lefeküdtem, hanyatt az ágyon. Aztán később bevilágította a hold az ablakon. És valami megfogta a tekintetemet. Valami szállongó kis fehérség, egy éjszakai pillangó. Az röpködött a házban, a holdfénnyalábban. A nyitott ablakon röppenhetett be, talán a vihar riasztotta fel a zsályavirágok közül, és részeg álmában, elvakultan a villámlásoktól, ide menekült a nyitott ablakon, a lámpafény felé. És most tévelygőn bukdácsolt erre-arra a házban, ahol majd halálát leli, mert előbb-utóbb belerepül a lángba. Mert majd keresni kezdi az otthonát, a zsálya virágait, az életet, a kelyhek tisza mézédes illatát, de nem találja, és akkor lehullik, mint az őszi levél, bele a lámpafénybe. Nem akartam ezt látni.
Ismét kimentem a partra, felültem a sziklámra. Mintha langyos fürdőbe léptem volna, olyan meleg volt kint, és párás minden, mint a gőzben. Néztem a holdfényes tengert. Az ég horizontján még néma villámok cikáztak egy-egy pillanatra, kénsárga felhőket téptek ki az éjszakából. Egy arc derengett fel a távolban, feketén és fényesen, melyen annak idején úgy fennakadt a képzeletem, mint a vadász gatyája a “várjegykicsit”, wait a bit tüskéjén, amibe minden afrikavadász fennakad egyszer. És hasztalan tépdesi, nem tud szabadulni, a tüskék nem eresztik, megfogták a zubbonyát, míg annyira összegubancolódik minden, hogy szem alig tudja megkülönböztetni, hol végződnek a tüskés ágak, és hol kezdődik az ember; hol a valóság, és hol a képzelet. Az arc itt van velem, mégis távolabb innen, mint a hold – talán egy másik bolygón, túl a logikán és tényeken.
Néztem a holdat. És akkor már nyugodt voltam.
