SOK MINDENT MEGÉRTETTEM, miután elolvastam Krleza regényét, melynek egyik fejezetéből (Az emberi butaságról) idéztem nemrég. Nem mesélem el a történetét (van neki?), csak az első fejezeteket sűrítem itten: egy kerti patrin bemutatják a költőt (Elbeszélő Én) egy miniszternek, aki eldicsekszik azzal, hogy ő nemcsak most, a kommunizmusban találta meg helyét, de már az előző rendszerben is royalista párttag és udvari tanácsos volt. Mire a költő azt mondja, mindenki füle hallatára: maga egy moral insanity. Ebből aztán bortány, elbocsátás, bíróság, börtön… ismerjük ezt. Nálunk is a nyilas keretlegényekből lettek az ávós verőlegények; és a mai kormányban is vannak olyan államtitkárok, akik… (haggyuk má’ ezt a szabózsoltot, he!) Persze, ma már nem lehetne így megírni ezt a regényt, vagyis megírni igen, csak nem olvasná senki végig, vagy átlapozná a több oldalon át tartó, dogamtikusnak tűnő magyarázkodást (az átlapozásra rosszmagam is késztetést éreztem, de visszavertem a késztetést). Krleza leginkább a drámáiról ismert: Glembaj LTD; Agónia; Galicia (ebben Lukács kapitányt játszottam anno), tudtommal Az ész határán nem túl jó; egy nagy író közepes műve, szerintem. Mintha a szerző úgy fogott volna bele, hogy nem tudta, hova akar eljutni; kulcsregényt, vagy filoszszatírát akar írni. Mondatérzékű szavakat követnek többoldalas mondatpolipok, hosszú, szőrös százlábú mondatok. Mégis megdöbbentem, hogy sok évtizeddel ezelőtt is ugyanarról szólt a közélet, mint ma. És amikor azt mondja a szerző, hogy a korukban (1954) eltompult az erkölcsi bátorság arra, hogy úgy reagáljanak, ahogy a tiszta és ésszerű ösztönük szerint reagálniuk kell, vagyis: a szépre lelkesen, az undorítóra hevesen, undorodva, arcul köpve a világot. Az ő korunkban eltompult az erkölcsi bátorság?...? Hát nebasszá’! Akkor mit mondjunk mi ma?! Mi? Na? (Utalás a múltkori Dés-Sztankay-Nomád gondolatmenetre.)
Miroslav Krleza, Az ész határán, Európa Könyvkiadó, 1976. Ford: Csuka Zoltán) “Az embereket meglehetősen friss kíváncsisággal szemléltem, és észrevettem, hogy fölfoghatatlan, belső parancsra mocskolják egymást kölcsönösen; ez az emberben nehézségi erőként nyilatkozik meg; van az emberben valamiféle sötét erő, s az efelé húzza, a földre, a sárba. Az emberek üldözik egymást; egy mozdulattól, tekintettől, egy szótól üldözöttnek érzik magukat; kölcsönösen, bizalmatlanul szimatolgatják egymást, mint a vadak; az emberek voltaképpen kétlábú állatok, ellopják egymástól a gondolatokat és a pénzt (mint a majmok), s amikor eleget loptak, s amikor torkig jóllakva böfögnek, akkor valamely mocskos éjszakai lokál vizeldéjében elégedetten valamilyen keringőt dúdolnak. (…) A politikusok, ezek a vásári pojácák, az előitéleteik sodrában, úsznak a szemétben. Feledve emberi amyaguk lényegét; ezek a szalmabábuk meg vannak győződve róla, hogy a karnevál csak azért végződött rosszul, mert a szél elvitte a bohócsipkájukat. (…) Az emberek mindig örülnek mások baján, mert elfelejtik, hogy a mások baja az ő bajuk is. (…) Legszívesebben hátat fordítanék ennek az emberi zsivajgásnak, mert olykor túlságosan is fojtogatónak érzem a levagőt ebben az istálóban, ezek közt a kérődzők és hasított patájúak között. Az emberekkel együtt büdös van, de meleg. A magány – üres. Nagyon jól tudjuk, mi van a másik farka alatt, mégis szaglásszuk.”
