Riportok a kanadai vadonból

Ma anyám, születésnapom ürügyén elmodnta a születésemet. Hogy nem volt a rokonságban gyerek (rokon sem nagyon), nem tudták, hogy kell egy első gyerekkel bánni. Rajtam kísérleteztek. Apám, ha kézbe vett, úgy tartott, mint egy vadászpuskát. Gyermekkoromban mindenki azt mondta, vagy színész leszek, vagy bűnöző. A születésem állítólag olyan furcsa gyorsasággal zajlott le, ahogy a lócitrom hull a földre. És én máris heves türelmetlenséggel akartam kimászni a bölcsőből. Alig két év múlva pedig már megállíthatalanul mászkáltam a padlón, a hatalmas ebédlőasztal oroszlánmacsos lábai mellett, és a vadpörköltet vacsorázó vendégeket azzal bosszantottam, hogy az asztal alatt egy kanállal tökön csaptam őket, és jót rötyögtem rajta, ha az illető felpattan a székből, beverve a térdét, iszonyú káromkodásba kezd. Elemista koromban önfeláldozó gyakorlás után remekül megtanultam utánozni apám kézírását, mi sem volt természetebb tehát, hogy áldozatos gyakorlásom gyümölcsét, személyes szabadságom szolgálatában hasznosítom. Apám aláírásával levelet írtam az iskolába, melyben az állt: fiam heveny hasmenésben iszonyúan szenvedvén, ma nem tud iskolába menni, amit igazolok. Aláírás. És iskolaidő alatt én gerlére vadásztam. De egyszer csak lebuktam a rosszul sikerült hamisítványommal, nagy verést kaptam, és attól kezdve az ilyenfajta csalásokat csakis olyan esetekre tartogattam, ha valóban rosszul voltam, és csak rá kellett játszanom erre a rosszullétre. És akkor alakítottam ki magamban azt az elméletet, mely szerint az olyan csalás, amelynek mélyén nincs magasabb rendű igazság, az nem egyéb puszta hazugságnál, és így, tökéletlen voltánál fogva könnyen leleplezhető. Csak az a csalás futhat be, ami nem is csalás a szó szoros értelmében, hanem a valóság felé tartó, de oda még el nem érkezett igazság. Mennyire unalmas is az, ha az ember egy életen át ugyanazt a nevet kénytelen odafirkantani, mindenre! De micsoda változatosság és felüdülés, ha az ember új néven mutatkozik be! Mintha más bőrébe bújhatna!