Riportok a kanadai vadonból

ORBÁN MEGINT azt mondta a ma reggeli híradóban, az ötéves terv tükörképének értékelésekor, hogy aki dolgozni akar, annak lesz munkája. Orbán szava nekem már annyit ér, mint a jugó dinár 1992.-ben. (Akkor, apám egyhavi nyugdíjából Csantavéren fél kiló lecsókolbászt tudott venni, de mire a pénztárhoz ért, két ujjnyit levágtak belőle.) Utána  Adár János tartott beszédet a Hősök Napja alkalmából, nem a Hősök tere melletti emelvényen, hanem a tévében. ((Valószínűleg nem azokra a hősökre gondolt, akik visszafogják indulataikat, és (még) nem robbantanak bankokat.)) Belepillantottam a tévéműsorban, hogy biztos, hogy nem a Hogy volt? című műsort nézem 1975.-ből? MA HAJNALBAN a pszichoanalitikusok szokott választéka szerint álmodtam: zuhanás, sikoly, lelassult mozgás, menekülés, menekülni nem tudás. Reggel fájt a fejem a kínzó álomotól, és a még kínzóbb ébrenléttől. Ha eljön a fájdalom, tudni kell megbecsülni, ízlelni kell a fájdalmat, örülni kell, megérteni. Akkor gyönyörré változik a fájdalom. A fájdalom megtisztít. Miért harcolsz?, kérdezi az álom. Miért nem adod meg magad? Vagy verd ki az ablakot, kaszabold össze magad a szilánkokkal, ugorj ki, menekülj. Ki akartál menni? Látni akartad a világot? Csodálkozni fogsz, hogy milyen. Olyan sokáig voltál vak. És most hirtelen szétnyílik a függöny, és ott állsz kint, és örömödben ordítani fogsz. Ugorj hát, ott az ablak, alattad négyemeletnyi mélység, érezni fogod tested súlyát szédítőn, nevetni fogsz, mint gyermekkorodban, amikor a hullámvasúton ültél, és zuhant veled a szerelvény. Elnyújtani a zuhanást, lelassítani, kiélvezni a pillanatot, ameddig csak lehet. Valami majd növekszik alattad, közeledik a beton, nevethetnéked van, mintha pezsgőt ittál volna, mert nagyon kevés kell, hogy az embert, az állítólagosan legcsodálatosabb teremtményt szétbomlasszák és megsemmisítsék. Az undor, fájdalom és félelem valami meghatározhatatlan érzéssé olvad össze benned: csak ordítással tudnád visszaadni, igen, csak ordítással. Ordítsál!