Riportok a kanadai vadonból

A végállomásról csak óránként indult busz a Dombra: olyan emberek laktak a környéken, akiknek nem volt szükségük buszra. Gazdag emberek laktak itt, de nem újgazdagok: abban az időben gazdagodtak meg, amikor a vagyon még dicsőségére válhatott az embernek, és a „vállalkozó” , és „politikus” szó még nem azt jelentette, amit ma. A váróteremben bejárata felett nagy, kerek óra lógott, régi óra, eljárt felette az idő, rozsda pettyezte a fémet. Hatkor indult a busz, most fél hat volt, emlékszem, hogy a mutatók egymáson csüngtek valahol a számlap alján. A nagymutató megrezdült, és az est csendjében olyan kattanás hallatszott, hogy összerezzentem, mintha orvul rám lőttek volna. A váróterem kicsi volt és keskeny, két padsor, az egyiken, szemben velem újságot olvasó férfi. Nem nézett fel az újságból. Lopva figyeltem: még mindig nem nézett fel az újságból. Felálltam, odamentem az újságosbódéhoz. Bent a bódéban, jószerével teljes sötétségben ült a parányi tolóablakon alig látható árus. Vettem egy ÚJ NEMZETI HOLDat. Nem is tudtam, férfitól vagy nőtől vettem, amikor fizettem, próbáltam bekukkantani, nem láttam senkit, csak sápadt-fehér kezét láttam, ahogy kinyúlt, és elvette a pénzt. Leültem, olvastam az újságot, az irodalmi mellékleten átlapoztam, csupa kurzushívő név, a közéleti oldalon találtam egy cikket, amiben Szabó államtitkár nyilatkozott (vállaltan homoszexuállis), hogy a legközelebbi parlamenti beadványában javasolni fogja a nemi erőszaktevők kiherélését, és persze a halálbüntetés visszaállítását. Nem tudtam odafigyelni, állandóan fölpillantottam, valahányszor valaki elment a közelben. Néha a szemben ülő, újságot olvasóra is ránéztem lopva, aztán tekintetem visszaparancsoltam az újságra.