MILYEN A KORTÁRS MAGYAR ÍRÓ? Ez itt a kvescsön. Ez volt itt, a közösségi oldalon is a tegnapi kérdés. Cserna-Szabó mondatai tetszettek. A nagy öregek meg… Nincs ebben semmi meglepő, hiszen az öregek ősidők óta bebeszélik a fiatataloknak, hogy ők bölcsebbek, s mire a fiatatalok rájönnek, hogy túl vannak a palánkon, már ők is megöregedtek, és szívesen folytatják a megkezdett átbaszási játszmát. Azt hiszem, hogy fiatal írók az öreg írókat azért dícsérik – különösen ha az öregek húsz éve nem írtak le egyetlen valamirevaló sort sem –, mert nem kell félniök tőlük, nem vetélytársak többé, igazán nyugodtan túlozhatják az érdemeiket. Köztudomású, hogy nincs biztosabb módszer a félelmetes vetélytárs megbénítására, mint dicsérni a jelentéktelen vetélytársat. Az írónak egy fontos dolga van: tovább kell éni, mint a többiek. Legalább negyven-ötven közepes műből kell megépítenie szobrának talapzatát, ha már regényei nem nyűgözik le az olvasót, legalább nyomja agyon a súlyával. De! Egyetlen Nobel-díjasunk Sorstalanságát EP minden megszólalásban emlegette, már sokkal korábban mielőtt világhírűvé lett: olvassatok Kertész Imrét!, mondta. Aztán, amikor Kertész megkapta a Nobelt, a magyar értelmi akármi megborzongott, mint a víz felszíne, ha megérinti a vihar. Egyszerre mindenki rájött, hogy valami hiba történt: évek hosszú során át élt köztünk valaki, és mi nem vettük észre, hogy bizonyos Kertész Imre író, és nem számlaképes könyvelő. Akkor aztán rohantak az élemedett háziasszonyok a könyvesboltba, és megvették a Kertész könyveket. Persze, az Ákosét. Kerész, Kertész. Aztán Imréét is, később. Száz buzgó tasztatúra kattogott, írták a kritikusok, hogy ők már ezt rég tudták… A “mérvadó” irodalmi közélet egymást taposva tülekedett a felfedezést sajátjaként levédeni. Kertészt botként forgatták, hogy nagyot húzzanak vele a röhejesen még mindig népiesnek nevezett irodalmi relikvia vánnyadt seggére. Ők azok, akik, amikor Alföldit leváltották, úgy felbődültek, mint egy orángutan Borneo őserdejében, amelyiktől elragadták a kókuszdiót. Semmi okom jobb rendezőnek tartani Vidnyánszkyt, mint elődét, csak halkan mormogom magam elé, hogy A.-it is a hatolom dugta oda a Nemzetibe, annak idején. Ja, hogy egy másik… “Így megy ez.” (Vannegut.) Visszatérve a korábbi mondatra, az élemedett háziasszonyokra, akik, miután ez már divatba jött, kalapjukon viselték; hintaszékben olvasták a Sorstalanságot, cukrászdában fogyasztották, somlói galuska mellé. (Jó, zzzmeg, ha így gondolod, legyek szexista. Akár marxista is lehetek. A Sorstalanságot pedig előbb tartottam remek regénynek, mint az OSZLÓBAN lévő európai közvélemény.)
Egyet értek Sz. T. kolléganővel. A kortárs magyar irodalom valóban világszínvonalú. Ahogy mindig, az elmút évszázadokban. És lesz a jövőben is. Mire ez a derű? Semmiféle derű. Csak rosszmagam, ahogy itt a kerítésen ülve bekukucskálok az Irodalmi Nemzeti Rezervátumba, Dragomán Györgyöt látok, Cserna-Szabót, Grecsó Krisztiánt, és még pár egzotikumot látok. A rezerevátumba beosonó orvvadászként úgy látom: ők a Germinal, valami újnak a kezdete (közepe, ha úgy tetszik).
Az író az egyetlen szabad ember. Néha kínozza a világ közönye, meg a nők, mert feleségül akarnak menni hozzá,, és gyötrik, mert el akarnak válni tőle, nagy reményű ifjak ajánló sorokért kuncsorognak, amit feltüntethetnek első könyvük borítóján, színészek szerepért kuncsorognak (ha drámát és forgatókönyvet is ír), más efféle kullancsok telepednek rá, kínozzák – mint a saját lelkiismerete. Mégis van egy kárpótlása: bármi bántja, a világ hálátlansága, kínzó gondolat, viszonzatlan szerelem, sértett büszkeség, vagy barátja árulása – csak meg kell írnia. Az író az egyetlen szabad ember. Teremthet jövőt, és teremthet sorsot. Istennek érezheti magát.
SWAJDA. 78-ban ismertem meg, amikor a Csoda című darabjával vizsgáztunk. Utána Szolnokon találkoztam vele, ahova Spíró és Zsótér szerződtetett, Swajda pedig, amikor a Művészt szétkúrta a hatalom, és visszajött Szolnokra, kirúgott. Későn szólt, hogy mégsem kellek neki, amikor már nem tudtam máshova szerződni. Egy évig munakanélküli segély, utána (akkor is) külföld. (“Így megy ez”, Vannegut.) Swajada kemény és tehetséges ember volt. Szobrot kapott. Helyesen.Végül egy személyes: tegnap egy régi nyilatkozatában azt mondta, ha egy írónak nincs témája, akassza fel magát, és ha időben leszakad, vagy levágják, akkor majd lesz támája. Aha, tudom.
