librettója hasonlított a Hair sztorijára. A statisztákat az igazgató válogatta ki a város legizgatóbb lányai közül. Az igazgató néhány dologhoz ugyan értett, legkevésbé az izgató lányokhoz. Ennek dacára megfelelő számú szép, és izgatóan gátlástalan lányt toborzott össze. 1981-et írtunk, két évvel vagyunk az István a király előtt, közel egy évvel a Sztárcsinálók után. Ez volt a második magyar rockopera. LENGYEL GÁBOR zenéje. Jónás Gabriella és rosszamagam játszottunk a főszerepeket. Az utolsó szám: a világból kiábrándult fiú a színpad közepén áll, önmagát piszkosul sajnálva énekli: Mindenki idegen lett hirtelen, ruhátlanul állok, egész védtelen. A körülötte lévő vámpírszerű csajok nekirontanak, egyetlen rántással letépik róla a zubbonyát.
A koreográfus kérte, hogy a letépett ruha alatt meztelen legyek. Próbáltam lebeszélni erről:
Ha testszínű kis gatyában játszom, érveltem, az majdnem meztelenség, de ha teljesen pucér vagyok, hiába a gyönyörűen megrendezett jelenet (nyaltam be neki a cél érdekében), hiába éneklem a szép dalt (tényleg szép volt a dal), mindez hiába, ha közben mindenki az enervált és cinikus penisemet nézi (ugye így hívják az értelmiségiek a pöcsöt.)
A korográfus továbbra is ragaszkodott ötletéhez. Megvontam a vállamtól az ellenállást, belementem. És amikor a főpróbán a csajok nekem estek, és letépték rólam a ruhát, és ott álltam „ruhátlanul, egész védtelen”, akkor a féregnyúlványom úgy húzódott vissza a testembe, mint a csiga szarva. Nem a szaporodás kérdései foglalkoztatták ezen az estén.
A se merevség, se puhaság laza átmenetét T. Juli teremtette meg. T. furcsa nő volt. Ezt az embertípust az értelmiségiek leszboszinak hívják, vagy leszbikusnak, vagy buzinak, vagy melegnek, estébé, vagy pontosítsunk az értelmiségiek szóhasználatával: biszexuálisnak. Táncosnőként dolgozott a Pátriában, és ahogy ilyen munkakörben elfogadott, anyagi juttatás ellenében szobára ment a kikapcsolódni vágyó vendégekkel. T. mindig köztulajdonba bocsátotta a testét, amikor pedig híre ment a városban, hogy rockoperára készül a színház, ő maga jelentkezett a Sebestyén asszisztensnél statisztának, aki vonakodva bár, de végül felvette, azzal a legyintő beleegyezéssel, hogy egy kurvával több vagy kevesebb ebben a színházban mit sem számít. De az asszisztens T.-ről alkotott sommás véleménye egyáltalán nem volt pontos. T. volt a legerkölcsösebb és legbecsületesebb nő a városban, fűvel-fával lefeküdt, fajra, nemre, vallásra, bőrszínre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Csak semmi kirekesztés kérem, csak szépen, okosan, értelm… khm. Értel? T. nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát mindenkinek, nem vesztegetve az időt holmi értelmetlen dumára, vagy, ahogy az értelmiségiek mondják: udvaroltatásra.
Ezen az estén, amikor a rendező utasítására a másnapi előadásra színpadképes fütyköst kellett szerválnom, odamentem T. Julihoz. Elmondtam, hogy ö, ö, hogy mi a problémám, hogy ö, ö, a vetkőzős jelenet nem elég hatásos, mire ő felajánlotta kollégai segítségét a premierre, bizonyára merő művészetpártolásból. T. Julin ekkor éreztem először azt az illatot. Izgató levegőt és kihívó fuvallatot árasztott, ami órák múlva is érződött mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett teste bizsergető volt, sokat próbált lábaköze vonzó illatokat árasztott, legalábbis azok körében, akiknek feltárta tágas tulipánját. Pár perces beszélgetés alatt én sem kerültem ki a hatása alól, és talán soha addig nem éreztem olyan gyötrő vágyat, mint amit T. Juli természetes szaga váltott ki belőlem.
A bemutató előadás vége felé T. Juli a portál melletti félhomályban leguggolt elém, és szájjal is segítette a premier sikerét (bizonyára merő művészetpártolásból), és olyan jól csinálta, hogy gyorsan az odakészített vizespohárért kellett nyúlnom, miközben már megszólalt az előzene. A negyedik ütemre kellett elkezdenem énekelni, még egy kis szájat kértem, aztán gatya fel, és a harmadik ütem előtt már ott álltam a színpadon, vérrel teli, telivéres testi-lelki vértezetemben.
Első strófa, aztán a második, a harmadik: Ruhátlanul állsz, egész védtelen. Rám vetődtek a vámpírnők, letépték a ruhámat. És ott álltam ismét védtelen. És éreztem, hogy T. hiába dolgozott rajtam hazafias odaadással, a helyzet megint ugyanaz: szegény munkásember, takaró a fejre, szundi, jóccakát.
T. Julinak, a bátor színházi markotányosnőnek később kellőképpen megköszöntem áldozatos, bár felesleges segítségét, és sok éjszakát töltöttünk együtt. Kimeríthetetlen tudású és fantáziájú szerető volt. Sokszor gyönyörködtem gyógynövényszínű szemében. Olyan nagy szeme volt, és olyan közel egymáshoz, mintha valójában az orrnyereg erőszakkal választotta volna ketté. Melle és combja már áldozatul esett a közhasználatú nők elkerülhetetlen petyhüdtségének, de a tulipánja üde hajnal volt.
Egy nap aztán észrevettem, hogy milyen melegséggel pillantanak egymásra a leszbikus szerelmével; milyen házastársi meghittséggel szólnak egymáshoz. Éreztem magam, hagyjuk a jelzőket, hogy. No jó: fölöslegesnek. Kanosan közeledtem T.-hez, ő rutinszerűen engedelmeskedett, bevontuk a játékba a barátnőjét is, és örültem, amikor ott feküdtek mellettem, és telepumpálhattam őket a fehérjébe csomagolt genetikai örökítőmmel, hogy értelmiségien fejezzem ki azt, amit jelenlegi miniszterelnökünkre mondott ifjúkori barátja, ez év február 6.-án.
Akkor kibújtam a két szép női test öleléséből, leültem a fotelbe a söröm mellé, felraktam a lábam az asztalra. Ittam a sört, néztem a szeretkezőket. Amikor kiürült az üveg, felöltöztem, hazamentem.
Talán észre sem vették, hogy elmentem. Nem akarom hangsúlyozni a szó kétértelműségét.
TEGNAPI HÍR: Bátonyterenyén fából faragott pisztollyal raboltak ki egy kocsmai vendéget. Régebbi hír: JOHN DILLINGER, tanult szakmája szerint bankrabló, egyszer úgy szökött meg a börtönből, hogy fából faragott pisztolyt, cipőkrémmel feketére festette, a börtönőrre fogta, sakkban tartotta, amíg elveszi tőle a kulcsokat, aztán lelépett. Ebben van fantázia, kreativitás. Szökés közben, bankokat rabolgatva, vadonban bujdokolva rajongó levelet írt Henry Fordnak, hogy milyen faja kocsit gyártott, mennyire lehagyta a zsarukat. Dillinger VALÓBAN csak gazdag bűnözőket (értsd: korabeli bankárokat) rabolta ki, személyesen. Dillinger nem volt szenvelgő, sunyi szélhámos; nem volt marcsinéni, sem tarsolybácsi, mint a mi mai bankár- és bróker bűnözőink. Ahogy a Whiskys is csávó volt, nem szenvelgő szarházi bűnöző, mint a mai magyar/nem magyar/világ közéleti/nem közéleti/ vezetői/nem vezetői/ politikusai /bankárai ((oldalsemlegesen).( Szintén tegnapi hír: Az íemef utóbbi 3 vezetője közül 2 ellen eljárás indult, korrupció, megalapozottan, a harmadik, a sirkánstrosszkán pedig simán strici volt.)) Hát ezért mondom.
