Amikor lecsapott a vihar, először még nem ijedtem meg. Világ életemben későnijedős voltam. Vad hullámjószágok rontottak felém bömbölve. Ahol beugrottam a tengerbe, ott nem hogy kimászni, de megfogózkodni sem tudtam. A hullámok úgy téptek le a szikláról, ahogy én a musulje kagylót. Akkor ijedtem csak meg, és ekkor már villámlott is, és zuhogott az eső, a fejemen átcsaptak a hullámok, habosat köpködött a tenger, mint egy átkozódó tenyérjós cigányasszony, akinek jóslatáért nem fizettél eleget. Pedig ő csupa szép jövőt jósolt neked, család, gyerekek. Egyre kétségbeesettebben akartam magamat tartani. A szigonyt már korábban eldobtam, mert mindkét kezemre szükségem volt, és a búvárszemüveg is elveszett, már nem emlékszem, miképpen. A parttal párhuzamosan úsztam jódarabig, de ott sem volt kevésbé meredek a part. De megpróbáltam. Mert úgy láttam, ott vannak kapaszkodók. A sziklák közt ugráló kecskékként szöktek fel a habok. Lerúgtam a talpakat. Darabig lebegtek a felszínen, s amikor megteltek vízzel, bluttyogva elmerültek. Ezt csak gondolom, hogy bluttyogtak, mert a viharban csak a csattogást és a hullámverést hallottam. Elkezdtem mászni felfelé. Körmeimet belevájva a repedésekbe. Észre sem vettem, amikor a körmeim teljesen felszakadoztak, elváltak az ujjamtól, csak másztam, és egy helyen elfogyott a bátorságom, mert éreztem, hogy egy domborulaton csak úgy tudok átkerülni, ha csak a kezemmel, vagyis az ujjaimmal kapaszkodom, mert majd a lábaim a levegőben lógnak. Remegtem a félelemtől, de sikerült felmásznom a szikla tetejére.
Este volt már Makarska fölött. De a vihar még rohanva futott az égen. Olyan volt ez a néma mozgalom odafent, mintha valami rémtettek mennének végbe valahol az űrben. Az úrban. Azúr színű tenger látszott, ahogy a ki-ki derülő égen kibújt a hold bágyadt világossága.
