„Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafent?/ Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafent?/ - Szólt a Holló: ’Sohasem’ / (…) Míg a lámpafény elomló szárnyát veti rémesen/ S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen/ Nem szabadul – sohasem.”
E. A. Poe: A holló
Még mindig a meglopásom esete háborgat, előidézve a nemalvásnak és a lidérces rémálmoknak azt a sokaságát, melyek benépesítik az éjszakáimat. És eszembe jut a hatvani rendőrtiszt, valami főtörzs, vagy mi a faszom, vagy inkább gyökér, nem is törzs. Amikor a feljelentést tettem, olyan nagyképű volt velem, amilyen még a fővárosban is elképzelhetetlen, pedig ezzel igen sokat mondtam.
Napközben E. A. Poe lidérces novelláit olvasom, pl. , A Morgue utcai kettős gyilkosságot, amiben a nyomozó, saját logikai rendszer alapján derít fel egy szinte megoldhatatlannak látszó esetet. (Egyébként megtörtént esetről szól a novella, ami annyira rettegésben tartotta a 19. századi Párizs lakosságát, mint ezzel szinte egyazon időben történt rémeset, a londoni a Hasfelmetsző esete, akinek személyére nemrég a megtalált naplója világított rá. Aron Kazminsky volt a Hasfelmetsző neve, lengyel bevándorló volt. Jelzem: Poe novellájában még azt mondja a nyomozó, hogy Párizsban csak európai bevándorlók tartózkodnak, lengyelek, magyarok stb., és ez ma, a sárdobáló sárlebdó eset után eléggé furcsán akusztikál, hogy így fejezzem ki.)
Poe elképesztően termékeny író volt. Alig negyven éves korában bekövetkezett haláláig hatalmas életművet alkotott, melyek közül sajnos csak A holló című versét ismeri a szélesebb közvélemény. Ebben vétkes az a gazember, akit Poe barátjának tartott, és aki, Poe halála után életrajzírója lett – nevét feledje a megvetés homálya – aki azt állította, hogy Poe alkoholista volt, mert így akarta olcsón megszerezni az író hagyatékát. Csupa gonosz hazugságot írt róla, és így akarta leverni az árát. Elfogulatlan irodalomkutatók szerint Poe nem tudott volna olyan iszonyú mennyiségű anyagot megírni, ha valóban igaz lett volna az életrajzíró sanda állítása. Csak annyi bizonyítható, hogy néha alkoholhoz nyúlt, ha nem tudta elviselni az őt ért méltatlan támadásokat, aminek csak egy kis része volt „barátjának” árulása. (Forrás: E. A. Poe összes művei, Szukits Könyvkiadó, 2000.)
Semmit sem változott a világ, Poe életrajzírójának cselekedete nem egy elszigetelt eset; nem egy letűnt kor terméke volt. A „barátok” pedig menjenek a kurva anyjukba.
Hajnal van, a nyitott ablaknál állok, kekszet ropogtatok. Ló a zabot. Nézek valahova, az utca reménytelenségébe. Olvad a tegnapelőtt hullott vékony hóréteg, a tetőről csorog le, rövid sorozatokat ad le az eresz alatt heverő pléhdarabra. A légnyomástól leszorult füst a házak közti foghíjakba préselődött, keserű a hajnali levegő, egyforma szürkeség, mintha mindig éjjeli sötétség akarna lenni. Hajnali alkoholista csoszog el az ablak alatt, fejét oldalra döntve hordja, mint egy riadtan figyelő, saját hangjától megrettenő vadmadár. Réce,ruca haj. Az alkoholisták évada a hajnal. Csoszog. Tolja egyik lábát a másik után, ráhelyezi a súlyt, a másikat utána húzza. Szerinte ez a menés. Ez is egy ember. Szigorúan véve azt lehet rá mondani, hogy él. Megcsörrennek szatyrába az üvegek. Megcsörren zsebében a mobilja, muzsikál, az én babám egy fekete nő, a pasi felé sem nyúl. Le se szarja. Pedig őt még keresik. Valaki még szereti is őt, talán egy lány, talány, hogy mit eszik e silány pasin. És hogy mit eszik e silány pasi, van-e mit ennie, eszik-e egyáltalán. Talány. De ez a pasi már unja a szeretetet is, ez látszik rajta. A szeretet hosszú távon talán unalmas műfaj, silány talány, hogy miért. Élete vége felé belefárad az ember a szeretetbe. Talán. Talány. Silány.
Megállt itt a világ unalmában, és lepihent a hatvanas kilométerkőnél. Induljak el, de merre? Menjek a pokolba? Induljak el adott irányba, amerre épp állok, ne méricskéljek. Vagy perdüljek körbe a sarkamon, és ahol megállok, az lesz majd az irány, arra van a pokol, nem tudok úgy pörögni, hogy ne a pokol irányában álljak meg. Hogy ne találjam el azt az irányt.
Eszembe jut a tegnapi telefonbeszélgetésem S.-al, és megint. Megint megfenyít a múlt. S.-t tegnapelőtt nevezték ki színházigazgatónak, annak idején, 30 évvel ezelőtt együtt játszottunk egy rock-bandában, barátok voltunk, legalábbis én annak tartottam, szerettem becsületességét, meghívtam nyaralni a montenegrói házamba. Abban a városban, ahol ő most igazgató lett, 6 évet töltöttem el, ott jelent meg az első novellás kötetem, idén múlt 25 éve, a város Nívó-díjat adott a távozásomkor, 23 éve. 30, 6, 25, 23. Száraz sajnálkozás, hogy azért nem, mert, tudod, ha valakit, akkor téged biztos, de hát nem tehetem, értsd meg. De ha szükségem lesz egy száznyolcvanhat centi magas, ötvennyolc éves, enyhén őszülő színészre, aki vadász volt negyven évig, akkor majd rád gondolok s hívlak. Ugyanúgy a másik igazgató, V. V. nem ValóVilág sztár, tényleg vévé a nevének kezdőbetűi, őt 40 éve ismerem, őt 2 évvel ezelőtt kerestem meg abban a városban, ahol 4 évet töltöttem el 30 évvel ezelőtt. 40, 2, 4, 30. Ő, mielőtt igazgató lett volna, hitegetett, le is nyilatkozta az újságban, hogy számít rám „ha valakit, akkor téged, hiszen 40 éve ismerjük egymást”, de ahogy megválasztották máris letagadtatta magát a telefonban, hazudozott. Pedig akkor, 2 évvel ezelőtt még volt némi anyagi és érzelmi tartalékom is. És a harmadik, akit szintén 40 éve ismerek, osztálytársam volt, most egy radikálisnak mondott színház igazgatója, de csak politikailag. Mármint radikálisnak mondott. És úgy mondott. Amikor igazgatóvá tették, egyből jogai keletkeztek, följebb csavarta a hangerőt, kijelentett, máshova tette a hangsúlyt, kijelentette, hogy nincs szabad státusz, de majd gyere be egy kávéra. De Pesten már voltam kévézni, úgyhogy nem mentem.
A múlt héten eldöntöttem, hogy nincs mese, öngyilkos leszek. De volt mese úgy látszik, mert itt írom a mesét. Ha majd már nem írom, akkor nem lesz mese.
Calvero
