a táncot a színpadon többször is, például a Marica grófnőben, többször is. Meg a Mosoly országában. Meg a… meg a, megafaszom nem kéne, ama nem mega méretű.
És ott hallottam, hogy, bár már-már halott vagyok (a kötőjel fontos, mert jövend a magyarázat), éhenhalott, azért nem mehetek vissza Miskolcra tanult szakámban dolgozni, mert a társulat összeférhetetlennek tart. (Jelzem: ahány színésznővel ott összefértem, jelzem: egy ágyban is, jelzem, csakis nőkkel, szóval, ha annyi millám lenne, akkor nem kellene, közel a hatvanhoz, Hatvan közelében ingyenkonyhán beszereznem a napi egy táplálékom.)
Szóval, hogy összeférhetetlenség, ez lenne a mai téma. Ide idézném Latinovits erre vonatkozó mondatát: „Tehetségtelen gonoszokkal összeférhetetlen vagyok”. Kérdezzétek meg Csiszárt, Fandlt, Szegedit, Serest, a régebbi Jutót, satöbbit (csakis a miskolci – általam ismert és vélt - nagyokat említettem, és a satöbbibe minden olyan benne van, aki ezt megérdemli), hogy a színnek vérpadján maximalista voltam-e. Kérdezd meg, bazmeg, mielőtt dumálsz, oké!
Érdekes, hogy mennyire összezsugorodott az emléke a múltbéli nőknek. Szinte ijesztő, hogy valaki, akivel az ember ilyen intim közelségben volt, milyen gyorsan eltűnhet, elhalványulhat. Vagy talán pont azért: annyira közel voltunk egymáshoz, hogy miután véget ért, teljesen valószínűtlennek kezd tűnni az egész, mint egy álom, nem rossz álom, nem is lidérces, csak simán álom, amit az ember gyorsan elfelejt, mert azt gondolja, hogy mindez csak az ő fejében (egyéb testrészében, kivéve a szívét) történt meg. Márpedig az ilyen szerelmi álom nem csak egy ember fejében történik meg. Talán ezért annyira torokszorító újra látni a régi szerelmeinket. Átölelni, beleszagolni a hajába. Igen, bizonytalan vagyok (vagy mégsem?), abban, hogy mindenki örülhet, ha magszabadul tőlem. Hogy az én mocskos valóságom nem képezi többé az élete részét.
C.
