“A tűző nap ne szárítssa fel a fájdalom egyetlen könnycseppjét se, mielőtt te magad fel nem itattad a szenvedő ember szeméből”.
Helen Blavatsky
Amikor egy emberi élet az emberi gonoszságtól úgy omlik le, mint a bibliai Jerikó falai, akkor az ember hajlamos azt hinni, hogy Józsué tette. És ilyenkor talán halk zenét hall a gyermekkorából, talán Csajkovszkij B-mol zongoraversenyét hallja.
Tátátátáá-tá-tá-tátááá…
És ilyenkor az ember bánja, hogy a gyermekeket az iskolában nem nevelik nagyobb ellenállóképességre az emberi gyarlósággal szemben. Azt kéne tanítani, az ellenállóságot. Hogy vastagabb bőrt növesszenek, mire felnőttek lesznek. Karácsonyra nem plüsmacit adni a kezébe, mintha a maci Noé bárkájára menekített állat lenne. Pajzsot kellene adni a kezébe, hogy megvédhesse magát a nagyszünetben, amikor az erősebb gyerekek elpüfölik, mert jobban tudta a matek leckét. Azok gyepálják el, akikből majd erős felnőttek lesznek. Akik háborúkat indíttanak. Akik kínzókamrákat működtetnek a szijáénak. Akik akasztatnak. (“…ember embernek farkasa vala…”Máté Evangéliuma). A matekból jó, elpüfölt gyerekekből pedig gátlásos, sikertelen férfiak lesznek. (Pszichiáter: “Uram, maga nem kisebbrendűségi komplexusban szenved. Maga kisebbrendű”).
Két illusztráció a fentiekhez:
- Hatodik általánosban az osztályunk dominánsa véletlenül a könyökével meglökte az osztály eminensét. Mire a vézna, tyúkmellű srác, az eminens mondta: Bocs. Magára vállalta a világ tapintatlanságát.
- Pár hónappal ezelőtti hír volt, hogy két karitatív tevékenységet folytató tanárt (bizonyára metektanárok, bizonyára gyerekkorukban jó matekosok voltak…), akik iskolákban osztottak élelmiszert, az oroszok elfogták Kelet-Ukrajnában, és deportálták őket a túlviágra (felakasztották). Bűnük: háború idején tanúsított együttérzés.
Azt mondják, az akasztott ember orgazmust él át a halálban (szép kis paradoxon), és csodálatos zenét hall.
Talán Csajkovszíj B-mol zongoraversenyét hallja a halálban.
Tátátátááá-táátátááá-tá-tá tá-táááátá-tá-tá…
Nem tudom, hall-e egyáltalán valamit. Még nem volt hiteles tanú, aki ezt elmondta volna. Vagy eldúdolta volna.
Az biztos, hogy nem a csingilingis-dzsingilbelles-stillenahtos-mennyből-az-angyalt hallja.
Azt biztosan nem.
A mostanában sokat emlegetett kedvenc íróm egyik korai regényében olvastam, amit a középkori farce-ok stílusában írt. Elmesél egy szívszorítóan mulatságos történetet, amit saját szavaimmal adok tovább:
A nőnek két szeretője van. A nő egy faházban lakik. Ott kapja egyik férfi a másikat. A közeledő zajokra a nő pongyolát kap magára, a férfi meztelenül fölkapaszkodik az ajtó fölötti mestergerendára. A rejtőző férfi nem látszik, de lelóg a bőrben lévő két golyója. Az érkezett férfi kérdezi a nőt, hogy mi ez, mire a nő: ez egy csengő, amit ma szereltettem fel. A férfi ráüt a tenyerével, mint egy csengőre. Csend. Még egyszer ráüt, kicsit erősebben. Mire emberi hangon megszólal a csengő: csingilingi!
Itt a tél, apó! Csingilingi.
Calvero
