„Az első hat hónapban Noé sem kapott fizetést – egyrészt a pocsék időjárás miatt, másrészt azért, mert próbaidőn volt, s még csak tanulta a navigálást. (…) Az emberi nem már csak ilyen. Roppantul sajnálatos, hogy Noé nem maradt le a bárkáról”. Mark Twain
Mire jó a munkanélküliség? Sokáig nem tudtam. Hajlottam a téveszmére, hogy elpocsékolt évek. Ezen évek alatt, amikor semmi értelmes dologhoz nem volt kedvem, megpróbáltam összeszámolni, hány nővel voltam életemben. A prostikat, meg a feleségeimet leszámítva, persze. Amire emlékeztem, az is arcpirítóan nagy számjegy volt, numeróilag. Becsületükre legyen mondva: egyikük sem sózott rám egy jóféle kankót. Őszintén sajnálom, ha bármelyik nő életét tönkretettem volna, aki elhitte, hogy szeretem. A józan ész szava ellenére remélem, hogy mind jó egészségnek örvendenek.
Szóval, precízen összeszámoltam. Már amire emlékeztem. Listára írtam őket. Nehogy egyet kétszer… Aki látta már a kézírásomat, el tudja képzelni… Annak a macskakaparásnak láttán a grafológusok igazolva látták volna a kopaszseggfejgazember tiszaújvárosi pszichológus értékelését, miszerint zilált személyiségemben erős az én-központúság. („Üzleti megfontolásból vagyok kénytelen megőrizni az épelméjűség látszatát.” Mark Twain
Szóval, listát készítettem unalmamban. Hogy magammal vigyem a túlvilágra. És az Ítélet Napján átadjam a Bíró Úrnak, ezekkel a szavakkal:
- Bíró Úr, sikerült szerét ejtenem, hogy megtakarítsam önnek az örökkévalóság néhány értékes percét. Nem kell utánanéznie a viselt dolgaimnak. Íme, elhoztam a perverz paznáklodásaim bűnös listáját. Máris küldhet a Pokolba, nem fogok vitatkozni, sem fellebbezni.
Szóval, a lista. De Kiss Mihály voltam a J F Kennedyhez képest (bocsánat az összes létező Kiss Mihálytól). Ha Kennedy elnök odafent a mennyben valaha is rászánná magát, hogy összeszámolja valamennyi szeretőjét… Ő persze kihasználta hivatalának vonzó csillogását, meg a szíjjále… khm, a sziáé személyzetének teljes támogatását. Az én listámon szereplők többségének neve nem jelentene semmit a nagyközönség számára. Példának okáért nekem a Marylin Monroe sem volt meg. Szegény MM nyilván arra számított, hogy JFK First Lady-t csinál belőle, amit rajta kívül mindenki pompás viccnek talált. Nem törekedtem soha világcsúcsjavításra, szeretőim számát tekintve. Felőlem a világ végéig érvényben maradhat a krimiszerző, Georges Simenon rekordja. A New York Timesban megjelent korabeli nekrológ szerint évek hosszú során át napi három különböző nőt próbált fel. Ezek a franciák!...
Node térjünk vissza a bevezetéshez. Igen, néha azt hittem, hogy elpocsékoltam az utolsó éveimet. Nem férfias dolog, főleg nem, bevallani: sírtam is néhányszor emiatt. Itt a világvége, gondoltam. Ha már a 2000-es beígért világvége érdeklődés hiányában elmaradt. Mellesleg ebből arra lehet következtetni, hogy Isten nincs túlzottan oda a numerológiáért (na… már megint egy numeró).
Aztán e hó elsején írtam egy novellát. A színházról szól. És akkor jöttem rá, hogy mire volt jó ez a pár év. Erre-volt-jó-ez-a-pár-év! Hogy kezemben egy eszköz. Mellyel jobban bánok, mint a fafaragó bicskával. És akkor nevettem. A ráébredés, a késői felnőtté válás öröme volt mögötte.
Harminc éve publikálok, többnyire pénzt is kapok érte. De e hó elsején éreztem azt, hogy ezzel a novellával, melynek vége elég közel van az elejéhez, becsempésztem lábam a vadászirodalom-, és a magyar irodalom közötti ajtórésbe. Majd egyszer megmutatom neked is Barátom.
Calvero
