„Ha a temetésen az édestestvér zokog, a közeli barátnak nyögnie illik, a távoli ismerősnek sóhajtania, az idegennek pedig együttérzően gyűrögetnie a zsebkendőjét.” Mark Twain
Szerettem játszani Margittaival a Kurázsi mama című Brecht kíntornában. Ági legyőzte a darab fogyatékosságait. Amikor, pár évvel később találkoztunk, beszámoltam neki apám hirtelen haláláról. Azt mondta, irigyli apámat, hogy fél óra alatt vége lett. Áginak egy hónap alatt lett vége. Mi meg még mindig itt vagyunk a pokolban. (A könyvekkel kapcsolatos promiszkuitásom jeleként tegnap hoztam a könyvtárból egy Jean-Paul Sartre könyvet. Ő írja a 12 oldalon: „ A pokol: a többi ember. Mert a többi ember teremti a poklot”. Semmi rosszat nem találok benne, ha Sartre-vel együtt közlöm fiatalabb barátaimmal, akik olvasnak engem, hogy ha nem akarnak csalódni, az emberi természettel kapcsolatban inkább kudarcra számítsanak, mintsem bármi másra, és ennek oka a közöny, a gáncs, a rágalom, az irigység, és még a többi kétezer-ötszáz emberi fogyatékosság).
Vagy tíz évvel ezelőtt átruccantunk Montenegróból Splitbe. A panzióban, ahol aludtunk, a gazdasszony meghallotta, hogy a családommal magyarul beszélünk. Erre azt mondja, a múlt héten volt neki magyar vendége. Erre, ugye még nem kapja fel fejét az ember. De amikor hozzátette, hogy magyar színésznő!... Hogy hívják?, érdeklődtem. A nő megnézte a vendégkönyvet. Margittai Ági volt, a férjével. „Ott aludt ahol maga fog aludni”, mondta a nő.
A ma reggeli egyik tévéműsorban megemlékeztek Ágiról, mely műsor színvonala alulról közelítette a nullát. Da a mínusz tízig akkor süllyedtek, amikor kihangsúlyozták, hogy Ági nem az Orbántól kapta a Kossuth-díjat. Majd telefonon kapcsolták Török Ferenc filmrendezőt, aki mondott két közhelyet Ágiról, utána a mostani filmjét promotálta, melyben Ági utolsó szerepét játszotta. Politika és üzlet. A két legundorítóbb emberi tevékenység a kétezer-ötszáz undorító közül. Sartre, zzzmeg, szart se ér a tudományod, ha csak a poklot mutatod meg a halandóknak, az édent meg keresheti az ember reménytelenül, egy életen át.
(Most köptem egyet az ablakon át a napsütésbe).
Pokolbéli pályafutásom kezdetén, mondjuk, tíz évvel ezelőtt még azt hittem, ha vigyázom a porhüvelyemre, tovább élek. Olyan ez, mintha attól félnénk, megromlik a büdössajt, ha elfelejtjük betenni a hűtőszekrénybe. Ugyan mit történhet egy büdös sajttal, ami még nem történt meg vele? Megbüdösödik? Kétszer egymás után?
A földi pokolban eltöltött éveim alatt alaposan kitanultam, hogy a legtöbb ember számára egy haláleset, még ha közeli ismerős is, legfeljebb információ; teljesen közömbös és fölösleges információ. Legfeljebb akkor gyúlnak ki a szemekben az érdeklődés fényei, ha a haláleset eltér a konvencióktól, mondjuk az illető felkötötte magát a saját vékonybelére; vagy két százas szöget vert be kalapáccsal a halántékába, de csak a másodiknál halta meg magát. Ha a tények nem mulatságosak, nem hátborzongatóak és nem lehet meggazdagodni belőle, senkit sem érdekel, pokolba hát velük.
C.
