„Sokan abban a hiszemben élnek, hogy ők nagy politikai kérdéseket forgatnak a fejükben. Így is van, csakhogy nem a saját fejükben, hanem pártjuk fejével gondolkoznak. Csakis a saját pártjuk irodalmát olvassák, de a másik oldalét nem”. Mark Twain, Napló, 1987.
És most tényleg! Ki vagyok?!
Ez a címe annak az elbeszélésének, ami a kedvenc íróm, Vonnegut novelláskötetének (Isten hozott a majomházban) egyik története. Nem mesélem el a történetet. Csak annyit, hogy a világ leghálátlanabb szakmájáról szól, mégis, akit elkap a játék effajta szenvedélybetegsége, az egy életen át nem tud kijönni belőle. Ez az elbeszélés a színházról szól. 1961.-ben, mint kezdő írót felkérték Vonnegutot, rendezze meg A vágy villamosát. Nem mesélem el ezt a gyönyörű Vonnegut elbeszélést. Olvasd el, Barátom! Megrendítő történet.
Petőfi, a kortársak levéltári adatai szerint pocsék színész volt. Remek költő – pocsék színész. Mért ne lenne ilyen? Azt írta: „Legyünk büszkék rá, hogy színészek vagyunk” Oké, legyünk. De ő – mondom, írásos emlékek szerint – olyan teátrálisan játszott, hogy a fal adta a másikat. Pedig a rossz, eltúlzó játékmodornak a 19. században még más volt a tűrési határa. De mindegy. Aki a Múzeum kiugró oszlopán hívja talpra a magyart (ami állítólag meg sem történt), az nyilván gyakran veszti el a mértéket.
A kötet címadó novellája (Isten hozta a majomházban) egy science fiction. A hatodik évezredben annyira elszaporodott az emberiség, hogy amikor a világ népessége elérte a harmincmilliárd főt, valamit ki kellett találni az emberiség ritkítására.
Az egyik tudós, az állatkertbe látogatva (akkortájt már nem éltek szabadon állatok), meglátva, hogy a majmok milyen élvezetet találnak a párzásban, kifejlesztette az injekciót, amitől elvész az emberek kéjérzete, amitől joggal remélte, hogy visszafogja a féktelen szaporodást. Kötelezővé tették hát a nemi örömöt megsemmisítő injekció felvételét, ami után rohamosan csökkent a gyermekszületési arány, és örvendetesen gyorsult a mortalitás. Utána létrehozták az Öngyilkossági Szanatóriumot, ahol pl. rászoktatták a kisgyerekeket a dohányzásra, ama meggyőződéssel, hogy az elég biztos módja az öngyilkosságnak. A másik módszer: szakszerűen kiképzett, izmos, két méter magas nővérkék végeznek az emberrel, néha vegyi úton, néha csak a nyakcsigolyájuk elroppantásával. A hatodik évezredben már csak egyfajta alkohol létezett: a gin, amit viszont annyira tiltottak, mint a korábbi évezredekben a heroint, ugyanis a gin semlegesítette a nemiséget megsemmisítő injekciót. Csak egy ember: a Költő nem hagyja magát beoltatni, ezért elfogató parancsot tűznek ki rá. De a Költő kifog minden hatóságon, s végül arra vetemedik, hogy elrabolja az Öngyilkossági Szanatórium egyik dolgozóját… s megitatja ginnel, ami az egyetlen eszköz, ami hatástalanítja a nemiséget semlegesítő oltást. A nőt magáévá teszi, minek következtében a nő eldönti, hogy ettől kezdve nem akart az emberiség jószolgálati nővére lenni azzal, hogy segít a fölöslegesnek vélt embertársa öngyilkosságában.
Ez a sztori, pár mondatba sűrítve. Gyilkos történet, nem?
C,
