Az ember belép, és mielőtt átmenne a forgókorláton, mely mellett a pénztár áll, megrakva képeslapokkal, meglepődik a tágas és mély előcsarnok láttán, amely rögtön egy megragadó természeti képpel fogadja a látogatót. Ugyanis kábé a közepén színpadszerű emelvény volt gyepes talajjal, a háttérben erdei bozót sötétlett, félig dioráma, félig valódi lombozatból és fatörzsekből formálva. A bozót előtt, mintha most lépett volna elő a sűrűból, baribál állt; a fekete medvének a fahéj színű változata. Éberen állt, felmeredő fülkagylókkal, mintha bármely pillanatban eltűnhetne az erdődíszlet homályában. Egy iskolai osztány érkezett mellém, a tizenéves gyerekeknek tanítójuk magyarázta a fekete medve életmódját, elterjedését. Beljebb haladtam, ahol egy ős-szarvas, a megaloceros giganthea csontváza fogadott, akkora aganccsal, mint gyertyatartó az operabálon. Valamint egy kasírozott, életnagyságú dinoszaurusz. Tyrannosaurus rex. Együttérzéssel és bámulattal néztem a dinót, és magamban beszétem is hozzá: „Ne hagyd magad öreg, igaz, az evolúció féredobott, leselejtezett, de lásd, mi újraalkottunk téged, és emlékezünk rád”. Mivel a dinó nem reagált bíztató szavaimra, tovább mentem, ahol egy kardfogú tigris lakmározottt éppen egy rég kihalt óriás tatu tetemén. A dioráma melletti szövegből megtudtam, hogy a tigtis évezredek alatt azért növesztette olyan hosszúra a fogát, hogy kedvenc eledelének, a tatunak páncélját át tudja harapni. De közben az evolúció a tatut is segítette azzal, hogy egyre nagyobb termettel ajándékozta meg, tehát ha a tigrisnek még nagyobb fogat kellett növeszteni. Csakhogy a korabeli éghajlatváltozás miatt kipusztult a tatu táplálékét adó növényszet, és a tatu egy szépnapon kihalt, és ott maradt a csóró tigris a teljességgel használhatatlan kardfogaival, amivel már nem tudott táplálkozni. Mit tehetett hát?: rosszkedvűen kihalt. Az egyre növekedő tatu kedvéért mindent elkövetett, hogy le ne maradjon a versenyben, és megtartsa ropogtatásra kész erejét. A tatu viszont sohasem lett volna olyan nagy és páncéllal vértezett, ha a tigris nem pályázik a húsára. De ha a természet meg akarta védeni a tatu egyre nehezebben feltörhető páncélzatát, miért erősítette ugyanakkor folytonosan ellenségének állkapcsát és kardfogait is? A természet mindkettőt – tehát egyiküket sem – pártolta, csak tréfát űzött velük, s miután a lehetőségek határáig fejlesztette képességeiket, cserbenhagyta őket. Mi a francot gondol magáról ez a természet?! Semmit. És az ember sem gondolhat semmit róla, csak csodálhatja tevékeny közönyét.
A púrhabból készült műsziklán kitömött leguán. Amilyen Kurt Vonnegut, Galápagos című regényének borítóján látható. A természetes kiválasztódás törvényének éle tehetetlenül kicsorbult a leguánon. Jottányit sem feljődött. Nincs ellensége, nincs mi elől meneküljön, ezért egy helyben üldögél. Néz. Közelről nézi a semmit. Nem akar semmit. Nem aggodalmaskodik. Ha megéhezik, lecaplat az óceánhoz, elmerül. Teleeszi magát emészthetetlen moszatokkal. Amit meg kell főznie. Kimegy hát a partra, kifekszik a forró sziklára, és a hasában megfő a moszat. Önmagát zárt kuktafazékként működteti. Ahogy fő a moszat, nem a szelepen jön a gőz; a leguán néha kinyitja a száját, amiből forró pára és sós víz távozik. Semmit sem változott. Százmillió évek óta. Nem lett ügyesebb. De ügyetlenebb sem.
C.
