Nemerég Nyisztor Petihez, a polgármesterhez mentem. A tikárnő nem kérdezett semmit, tudta, hogy együtt jártunk iskolába, és együtt vadásztunk. Iskolatársam sok akadt, ahogy ez falun van, de nem barátkoztam velük, némelyiknek nem is köszöntem, mert nem szívesen emlékeztem a gyűlölt gyermekkoromra. Különösen az iskolaévekre. Csak két-három ember akadt, akinek köszöntem, ha találkoztunk. Közéjük tartozott Nyisztor Peti. Aki az iskolában semmivel sem tűnt ki, csendes fiú volt, akit mindenki szeretett. Mindig rosszul tanult, mégis sikeresen végezte el az iskolát, mert volt protekciója; szülei besúgók voltak. Felnőtt korára igencsak megváltozott, mert földeket örökölt. Talán ezért változott meg. Harsogó és magabiztos lett, és imádta tulajdon szellemességeit, melyek sokszor ostobán sültek el, pedig emígy jól pergett a nyelve. Ezért lett politikus. Kezdte a kommunista pártban, aztán sorban, amelyik éppen nyerésre állt. Petit választottuk vadászelnöknek, mivel polgármesterként kapcsolatban állt a politikai elittel, akiktől mindenféle előnyöket tudott lobbizni. Hogy a falu előljárójaként kicsit megváltozott, távolságtartóbb lett, azt olyan természetes következménynek véltem, mint mikor a himlő után rücskös marad az ember arca. Hegyes lett a füle. Nemrég láttam egy természetfilmben, hogy a farkashordában ha az alfa hím kivívja a rangját, a dominancia jeleként egyből kihegyesedik a füle. És a szőre is kifényesedik, mert jobb falatokat kap. Alanyi jogon jár neki a zsákmány legfinomabb része. Peti füle is kihegyesedett, mióta ő volt a polgármester. És mióta a zöldmezős létesítmények pályázatának elbírásásában ő a kuratórium elnöke, a szőre is kifényesedett, hogy így fejezzem ki magam. Azóta építtetett a lányának nyaralót, és a kocsiját is lecserélte. De így volt ez akkor is, amikor megválasztottuk vadászelnöknek. Pedig kezdő vadász volt, mégis ő osztotta az észt, és osztásnál is ügyesen választotta ki magának a részt. Amikor polgármesterré választottuk, elkezdett nemvisszaköszönni. Egyszerűen elnézett fölöttem, mintha nem is lennék. Ez nagyon bántott. Elhatároztam, hogy ha legközelebb összetalálkozunk az utcán, én sem köszönök. Amilyen az aggyonisten, olyan… leszek. Nagyon készültem rá. Egyszer már majdnem rászántam magam, de az lett a vége, hogy ahogy közeledett felém, én összepréseltem a számat… kiszáradt a szám az izgalomtól, valósággal összeragadt… aztán az utolsó pillanatban szétnyílt a szám, és akaratom ellenére köszöntem. Ő végtelenül nyugodt fölénnyel ment el mellettem, és amikor már két lépésre távolodott, hallottam, hogy köszönt. Azért mégis csak észrevett!, ujjongtam, és szinte győztesnek éreztem magam. Azon a napon, amikor meglátogattam az önkormányzatban, előre köszöntem. Ő kedveskedve kezet nyújtott, nem túl barátságosan, sőt inkább óvatosan, mintha kézfogás közben óvni akarná magát valamitől. Pedig a régi ismeretségünkre való tekintettel azt vártam, hogy amint belépek, harsány kutyahangján vihorászni kezd, és ömlenek belőle a lapos poénkodások. De nem poénkodott. Egészen addig, amíg el nem mondtam a túzokos tervünket (többes számban, mert valami gyerekes fontoskodásból, az ötlet részbeni jogtulajdonosának éreztem magam.)
–Ez remek ötlet! – mondta Peti kutyavigyorral. – Nem túlzok, de jó ötlet a túzok, he-he-he! És mi módon gondoltátok kivitelezni?
–Visszatelepítenénk a túzokot azokra a mezőgazdasági gazdálkodás alá nem vonható területekre, amelyek a túzok számára kiváló élőhelyet nyújtanak. A terméketlen és szikes puszákra, erekkel szabdalt nádasok közelébe, ahol jó eséllyel elszaporodhat ez az emblematikusan magyar madárfaj. – És azt is hozzátettem, hogy erre a programra Uniós pályázattal is támogatást lehetne szerezni. Azzal fejeztem be, hogy nem mellesleg ebben az évben a Magyar Madártani Intézet a túzokot választotta az év madarának. –Tudom, hogy manapság semmire sincs pénz, de talán ez olyan ügy, amiben számíthatnánk a segítségedre.
–Védőhálót biztosítok a kezdeményezéshez!
–Remek! Petikém, nem is golndoltam, hogy ennyire könnyen szót értünk. Tudniillik Andor mondta, hogy a szoktatási időszakban le kellene metszeni a madarak szárnyát, hogy ne repülhessenek el, és dróthálóval körülkeríteni őket, hogy ne is csámborogjanak el, és hogy a róka se…
–Félreértettél. Azt mondtam, hogy erkölcsi védőhálót nyújtok. Pontosítok: védőernyőt. Így hívják, ha egy kezdeményezést legitimizálni akar egy politikai szervezet. Pénzt, ahogy te is mondtad, nem áll módunkban…
És akkor Peti híreket mondott. Elismételte, amit minden híradóban hallunk, hogy a válság, meg a blabla, meg a… Kényszert érzett, hogy oldja a féreértésből adódó feszültséget, mert látta rajtam a csalódást.
–Emlékszel, mikor még fogolyra is vadásztunk? – tremolózott a nosztalgia hangján. – Ó-ó, azok voltak a szép idők, amikor minden vasárnap két kakast és egy nyulat vitettek haza. Nem azt mondom, hogy azért, mert én akkor lettem elnök, hanem, mert szakszerű vadgazdálkodást…
Már nem figyeltem rá. Csak akkor tért vissza a figyelmem, amikor a hangot váltott. Halkan mondta, de magabiztosan, mint aki féltékenyen őrködik hatalma fölött, kivált most, mikor visszaélni készült vele.
–Két dolgot tudok neked nyújtani. – Most már súgva beszélt, mint a tolvajok. Beszéd közben apró szüneteket tartott, hogy gyönyörködjék a kiszolgáltatottságomban. – Ott van az a régi szovjet gyakorlótér. Évek óta nem tudunk mit kezdeni vele. A rozsdás kerítést senki se akarja lebontani, mert nem ér az egész annyit. Az kábé ötvenhektárnyi terület. Csak a lyukakat kell becsinálni rajta, hogy a rókák… Érted… Egyébként csak érted. Másért ezt nem tenném meg. Mert már egyszer eladtam egy vállalkozónak, de az később nem tartott rá igényt, így nálam maradt a háló és a pénz is. Szóval a tolvaj rókák. Mert emlékszel, amikor a fácánosunkból elhordták a madarakat a rókák. Hát ezért mondom. Oszt oda tehetitek a madaraitokat. A másik. Tudom, hogy munkanélküli vagy. Te leszel a természetvédelmi őr. Főállásban őrizheted a túzokokat. Az önkormányzattól rendes havifizetést kapsz, oszt kalap. Oké? De ezt majd… khm… meg kell köszönnöd nekem. – Nyomatékosan ismételte, hogy egészen világos legyen az értelme. – Meg kell köszönnöd. – És összemorzsolta a hüvelykujját a mutatóujjával.
Nyeltem egyet. Megjátszottam az örömöt. – Jaj, istenem, hát te igazán…! – kiáltottam fel, és tőlem szokatlan fesztelenséggel megöleltem. Igen. Hízelkedő mozdulattal, mint egy hálás, törleszkedő háziállat, odahajoltam és megöleltem. Nyisztor nem tiltakozott, meghatotta őt a hálálkodásomnak ez a nyálas bája.
–Akkor… Hajrá magyar túzok! Hajrá magyarok! – Olyan lelkesen kiáltott utánam a lépcsőházban, ahogyan tapsolt minden korábbi hatalomnak. Nagyon örült, hogy elmegyek.
Nyisztor hamarosan államtitkár lett az új hatalomban.
C.
