Minden nap felébredek ezen órában. Vagy beveszek altatót, vagy…
Ma nem. Nem! Felkeltem. Tévét néztem. Egyik műholdas csatornán a paksi Gasztro-blues fesztiválról volt riport. Ma már magyar honunkban mindenről van fesztivál. Hurka- és Odaégett-zsír fesztivál… hasonló.
És a „legfeketébb” hangú Deák Bill azt tudta mondani a kamerába (kamerád!): „Ez egy nagyon platinás fesztivál”. Ugyebár annak semmi értelme, hogy patinás, minek így beszélni, mi a szomjamtudja az, hogy patina… Legfeljebb Athina. Akit sokan szerettünk a Főiskolán, mert olyan élveteg volt. De patinás fesztivál… Annak semmi értelme. Ugye. Emígy pedig sem a rockénekeseket, sem a színészeket nem az eszükért fizetik. Pláne a színészek. Milyen hülyék tudnak lenni!... Magam sem vagyok ebben kivétel. De nem magammal példálódzom, csak úgy általában: a leghálátlanabb foglalkozás. Hiába játszott el vezető színészként harminc év alatt harminc – kilencven főszerepet, egy rossz döntéséven, rossz helyen elmondott szidalmával romba döntheti egész addigi munkáját. Vagy ha elkötelezi magát a hatalmi párt mellett. Mert addig fut a szekér… De ha jön egy másik kurzus, és hoz új színészeket… Vagy, ha egyik mellet sem kötelezi el magát (mint rosszmagam), akkor már nem támaszkodhat semmiféle hatalomra, akkor már éhen is dögölhet, a kutya sem figyel oda rá. Ilyen példa is sok van!... Már írtam egy jegyzetet Bara Margit szenvedéstörténetéről. Most is illik a témába.
Színésznő a máglyán
Azt is eljátszhatta volna. Életkora lehetővé tette volna, hogy Szent Johannaként máglyára küldjék. Ezt a szerepet nem színházban játszotta. Az élet osztotta rá. Valamint korának hatalombitorlói, és más gyarlói.
A Hogy volt? című tévéműsorban Bara Margit torzóban maradt színészi pályáját elevenítették fel. Nehéz volt higgadtan végignéznem. S most sem tudok indulat nélkül írni erről. Hogy ne szoruljon ökölbe a gyomrom, és gyomorba az öklöm.
Kolozsvárott kezdi a pályáját. A negyvenes években szerződik Kis-Magyarországra. (Ha a délszláv háború után a pesti tévéhíradóban „Kis-Jugoszlávia” néven csúfoltak egy országot, ahol félmillió magyar élt, akkor a trianoni maradványt miért ne lehetne kicsinyítő képzővel ellátni, pl.: Magyaroszágocska, vagy Maradék-Magyarországocska, vagy Fikarcnyi-Magyarországocskácska… De nem ez a téma.)
Ezt a nemes megjelenésű, gyönyörű színésznőt hamar felfedezi a film; cselédlányt játszik Darvas Iván mellett a Bakaruhában, játszik Makk Károly Ház a sziklák alatt című filmjében, ezzel Cannes-ba is kijut.
Harminchét éves, amikor az akkori politikai rendszer áporodott leheletű, vérszagú vezetői eldöntik, hogy kitörik Bara Margit nyakát, azzal az ürüggyel, hogy túl arisztokratikus és „reakciós” a kisugárzása (pedig, ahogy említettük, cselédlányt is remekül játszott. S hogy mire „reagált”…? Legfeljebb a partner végszavára.) Sikereinek csúcsán, egyik napról a másikra eltiltották a pályától, mert: „…a cocalista erkölcshöz nem megfelelő módon viselkedett egy házibulin.” (A „házibuli” szót a beat nemzeték hozta be, és ezek a vérszagú cocalisták a beat-et is üldözték, a „házibuli” szó pedig „elhajlás” szinonimájaként jelent meg szivacsos állományú agyukban.) Nem tudni, mi volt a kritériuma a cocalista erkölcsnek. Azt viszont egy szemtanútól tudni, hogy ezek a cocalista vezérek a gemenci vadászházban, vadászat ürügyén olyan orgiákat rendeztek, amilyent még Kovi sem merne bevállalni egy felnőttfilmben. Azt sem tudni, mi történt azon az estén. Akik ott voltak, pálya- és vetélytársak, gonosz irigységgel ellene tanúskodtak. A kollégák egymás között azt suttogták (amit persze a bíróságon nem mertek vállalni), hogy a házibulin ott lévő cocalista párttitkár le akarta fektetni a színésznőt, Bara elutasította, és a coca, csorbát szenvedett férfihiúsága késztetésére állt bosszút Barán. A szakma, egy kivétettel, elfordult Bara Margittól – ezt Törőcsik Mari mondta a műsorban, vegyük hát hitelesnek állítását. Egyedül Szirtes Ádám volt annyira egyenes és bátor, hogy bement Aczél Györgyhöz, és az asztalára csapta a vörös pártkönyvecskéjét, azzal az indulattal, hogy ha ezt Barával megtették, akkor ő nem akar tartozni abba a pártba. Senki más nem tett semmit a védelmében! Ama ötezer csepűrágó közül (kábé ennyi volt a színészetből élők száma adott korban, adott országban), senki sem volt, aki Szirtes Ádám mellé állva azt kiáltotta volna: Ne éljen Eduárd! De nem ötezer, csak a pesti ötszáz közül, Szirtest leszámítva!, hol volt, aki vállalta volna a hatalommal szemben, az igazság érdekében a walesi bárdok sorsát, akik mind dalolva mentek lángsírba, de egy sem bírta mondani, hogy éljen Eduárd. Hol volt, aki vállalta volna Jan Palach sorsát? Nem volt. Mert akik erre képesek lettek volna, meghaltak Ötvenhatban. Vagy a cocák börtönében ültek. Akik pedig kint voltak, azok jóllaktak a gulyáspörkölttel, és virslivel teletömött pofával vonultak el a lelátó előtt, és integettek.
Az akkori csepűsök mentségre ((lehetne írni (?)), hogy akkortájt még pillanatok alatt börtönbe csukták azt, aki elmosolyodott azon a rádióhíren, hogy: „Az ideiglenesen hazánkban tartozó szovjet katonák öröklakást kaptak.” Mert aki elmosolyodott, azt feljelentették, a bíróságon a feljelentők még hozzátették, hogy pl.: …igen, bíró elvtárs, a vádlott gúnyosan nevetett, és a szovjet katonák azonnali kivonulását követelte, és még az is mondta a vádlott, bíró elvtárs, hogy ruszkik haza, és márciusban újrakezdjük, és igen, az a kolléganő ürgebőrbe varrt kecskelábú szatírokkal hentergett…
Az ilyen pelikánevtársak aztán kaptak érte két Kossuth-díjat, plusz munka érdemrend, és ha jól betanulta a szerepét (nem a színpadon; a tárgyaláson!), akkor űrutasként még a Szovjetunió hőse is lehetett.
Így tettek taccsara egy fiatal, ereje teljében lévő, gyönyörű és tehetséges színésznőt. Aki a szilencium lejárta után már nem is akart egy levegőt szívni ezekkel. Férjhez ment Gyarmathy Dezső olimpikonhoz, aki nem mellesleg Ötvenhat őszén, véres meccsen legyőzte a ruszkikat. A medencében. Eközben Szolnokon már gyűlt az árulók gyülevész bandája. És bizonyára köztük volt az a coca, aki Bara Margitot magáévá akarta tenni, s mivel Bara ellenállt, „máglyára küldte”. Körbeért a Kornis-i Körmagyar, és „színpadra került” a Kis magyar pornográfia élet által írt darabaja.
Végezetül Törőcsik Mari visszaemlékezését idézném Bara Margittal kapcsolatban: „…a hetvenes évek végén, Cannes-ban odajött hozzám egy spanyol filmrendező, és azt kérdezte tőlem, hogy hol van az a fekete hajú színésznő, akit tizenöt évvel korábban a Makk filmjében látott, mert szeretné meghívni főszereplőnek egy spanyol filmbe. Akkor én azt mondtam neki, hogy őt nem hívhatja, mert...”
Spanyolországban még tizenöt évvel később is emlékeztek Bara Margit színésznőre.
Trabantországban a cocalisták gondoskodtak róla, hogy elfeledjék.
Ma, agyvérzéssel tolókocsiba kényszerülve is győztesnek érezheti magát. A cocákkal és pojácákkal szemben.
A nyolcvanöt esztendős Bara Margitnak hosszú életet, és nehéz élet utáni könnyű halált kívánok!
Valami irodalom
Zergére huszonhét évesen kezdtem vadászni. Akkori közvetítőm, bizonyos Kerekes Valéria, büntetlen előéletű kolléganőm volt, aki megengedte, hogy náluk aludjak a szlovén hegyekben, Bovec-ben. Utólag mondta, mennyire utált engem, hogy ott aludtam. (Ehhez képest sikerült 25 évet lehúznunk egymással). Aztán történt, hogy egy rádiófelvételkor K.V. odahajtotta fejét a vállamra. Vélhetően a vállam erogén zónám, mert minden nőbe beleszerettem, aki a vállamra hajtotta a fejét. És mindet meg is… és csaltam, mert több fej… mint váll. Vállalom: szemét voltam a nőkkel. Nem bántam meg. Ma is azt tenném. Százszor, ezerszer többet, ha még lenne rá időm.
E. P. írót mindig szerettem olvasni, és mindig elnéző néző voltam vele a felolvasásain. Még akkor is, amikor hülye volt (gyéef megvédése, satöbbi baloldalinak hazudott oldali fasságok (ez elég posztmodern mondat, olyan epésen E. P.-s).
Először akkor találkoztunk E. P.-vel, Gaál Erzsi rendezte darab után, amikor Balkai Gézával fröccsöztünk egy kertvendéglőben, előadás után, amikor odajött E. P., és : „… Jó előadás. Kár, hogy ma nem.” Iszonytató dicséret. Akkor szerettem meg E. P.- t, mert szeretem az őszinteséget.
Őszintesége (Őszentsége, 16. Péter)aztán kaphatott volna egy Nobelt is… csak elszipkázta előle a Kertész. Onnan tudom, hogy 2oo1 nyarán Kotorban voltunk ama futólagos ismerősömmel, K. V.-val, és akkor bemondta a Radio Crna Gora, hogy a Noben-díj várományosa, E. P. ma tart felolvasást Budvában. Azonnal kocsiba ültünk, és… beleszaladtunk egy dugóba, és lekéstük E. P. estjét Budvában.
Nem tudom, E.P. miért utája jobban orbánt, minta gyéefet. Szerintem orbán kevésbé rossz. Majd egyszer megkérdezem E. P.-t. Én tudom, miért utálom gyéefet (kérdezd meg, megmondom): mert 2oo4 december 5 előtt ellökött magától. Fél millió határontúlival együtt.
És végül. Imént elolvastam a pénteki jegyzetemet. Talán nagyképűen fogalmaztam, hogy „múzeum alapító” vagyok. De, miért ne mondhatnám ezt. 36 évvel ezelőtt részt vettem egy színház alapításában. Azóta úgy tartanak számon, mint ama színház alapító tagját. Itt is, a megnyitó előtt 3 héttel már tanácsaimmal segítettem a múzeumot. És tag is voltam. Alapító tag. No?.. van ez ellen kifogás?
Calvero
