Tizenkét éves koromban, egyik reggelen, megjelent előttem a végzetem. Nem abban a formában, ahogy Mel Gibbson Passiójában jelenik meg többször a kísértés ördöge, mert a valóságban az ördög nem olyan misztikus (ráadásul én sem voltam, még tizenkét éves koromban sem Jézus). A végzet egy grafika volt. Nagyapám, lévén képzőmüvész hajlamú, gyüjtögette az ilyen dolgokat. A grafikán egy nomád pásztor volt, szamárral, juhokkal. Igézetten nézegettem... majd a kép hátuljára ráírtam: Calvero képmása. Aztán az élmény hatása alatt átmentem a hüvös előszobába, hogy lehütsem a fejemet... és akkor megláttam fonott korsóban az előző napon kifőzött birspálinkát. Meghúztam a korsót. Még inkább megszédültem. Lefeküdtem, és akkor valóban, mint Cassandra jóslata, megjelent elöttem a végzetem. Láttam előre, miben leszek sikeres, és miben bukom el (gyermeknevelés, a politikusok dicsérete, s a többi). Láttam a halálom is, s bár éreztem, hogy nem leszek gyáva öngyilkosnak lenni, mégsem ez a halálnem lesz a végzetem.

Végeztem. Hétfőig nem írok, mert nem lesz nyitva a könyvtár. És bocsáss meg Barátom, már többször azt ígértem, hogy nem írok többé... de nem bírom ki írás nélkül (ez is egyik végzetem). És nem találom e tasztaturán a hosszú "ü" betüt.

Calvero