Menni kell, ez biztos. Ha már elindul az ember, akkor semmi bizonytalanság, könyörtelenül menni. Mindig legjobban a menést szerettem, az kötötte le a figyelmem, az, aminek a végén nem tudható, mi a cél. Menni a holdvilágos éjszakán, amikor nem álmodik a lány, csak alszik, édes nyála a párnára folyik.
Vagy csak állni. Egy sarkon állni és rágógumit rágni. Egyszer egy akkorát álltam, hogy sokan irigyeltek érte.
Friderikát elhagyva kedves vidékemre tértem vissza, a Mediterránra. Vettem egy régi kőházat a hegyoldalban, két kis ablaka a tengerre nézett, rózsabokor futotta be, amely lugast formált és sok virága borult az előtte álló kis asztal és pad fölé. Órákon át ott ültem a padon, néztem a tengert és a horizontot, és néztem a mészkőhegyeket is, melyek szépen fehérlettek a holdfényben. És a rózsák illatáról Friderika jutott eszembe, akinek rózsaillata volt.
Az év nagy része ebben telt, ezt láttam minden évszakban; ősszel, amikor a hervadó lomb fanyar illata töltötte be a levegőt, és a cserfák rozsdaszínű levélszőnyeget terítettek maguk alá. Az aranyba mártott délutáni napsütések színpadias koraestévé lettek: holdsarló úszott az égen, tejes ködpára lebegett a tenger csendes vize fölött. Ilyenkor gyakran felmenegettem a pizzériába. Örökzöld babérbokrok és balkáni vörösborókák között vezetett a keményre taposott ösvény. A borókásból ürülékszag áradt; az átutazó turisták gyakran ilyen helyen álltak meg… de ezt már mondtam. Feljebb fiatal erdő sarjadzott, elvétve pálmák emelkedtek ki belőle, melyeket vastagon körülfont az iszalag, és mindez buja képet mutatott. A borókást keresztül-kasul ösvények szelték át, részben csak a letaposott fű csíkjai vagy kövecses gyalogutak, melyek nyilván csak úgy járás-kelés közben jöttek létre. Némely bokorban szerelmespárok lapultak, akik szemtelen és riadt állatszemekkel tekintettek rám, mintha dacosan kérdeznék, van-e valami kifogásom a tevékenységük ellen, és én, fejemet elfordítva jeleztem, hogy nincs. Az ösvényen többször jöttek velem szembe helybeliek, visszafordultak utánam, és tekintetükkel követtek, mert az idegent nehezen szokják meg a balkáni népek. Ha szép volt az idő, beálltam bocanje-t játszani. De leginkább a pizzéria előtti szőlőlugasban üldögéltem. Egyszer egy idősebb embert láttam, horgászbotjai mutatták, hogy milyen szándékkal jött a tengerhez. Miután darabig titokban figyeltem, azon vettem észre magam, hogy kedvem van beszélgetni vele. Sőt, arra is gondoltam, hogy felajánlom neki, hogy elvezetem őt egy jó helyre, ahol bőven van hal a tengerben. Érdeklődtem tőle, hogy idevalósi-e.
–Nem – válaszolta kedvetlenül a pasi, amiből kiderült, hogy nem nyitott a társalgásra. Hamarosan kifizette a sörét, felállt, el akart menni. Nem gyújtott a kocsija. Egy Vlado nevű fazon bikázta be a Zastaváját, és miután a pasi, meg sem köszönve a segítséget elhajtott, Vlado odaült az asztalomhoz. Érdekelte, hogy ki is vagyok én voltaképpen. Engem érdekelt a modortalan pasi, mert idegen; én érdekeltem Vlado-t, mert számára én voltam idegen. Idegennek lenni egyszerre vonzó és taszító.
C.
