Most, hogy egy vajdasági színház nyerte meg a POSZT fődíját, időszerűnek érzem, hogy ismét elmeséljem, amikor 1981-ben, még határontúli színészként magyarországi turnén voltunk.
Azon az éjjelen is végighajszoltam magam a sörökön, borokon és nőkön, záróra után lefeküdtem az összetolt büféasztalokra, cseppet sem törődve azzal, hogy ruhám, hajam és egész mivoltom füstszagú lesz. Reggel jött Vad Róza, a takarítónő, elszórakoztunk egymással, beszélgettünk királyfikról és korszerű bűnökről, és Luciusról, a nagy átváltozó művészről, aki szamárrá változva élte a patások egyszerű életét, és még csak egy kóbor numerát sem lophatott, amit pedig megkapott Zugoly, a világirodalmi szamár. Tíz óra körül megérkezett a büféslány is, megittam egy kávét felturbózva fél konyakkal, aztán még egy konyakot kávé nélkül, és akkor már sokkal elviselhetőbbnek éreztem a világot. Ha itt megállok, mármint az elviselés szintjén, akkor minden másként alakult volna. De én aznap nem elviselni akartam. Tudatos, és mindenre elszánt élvhajhászként élvezni akartam.
Ebédig még négy konyak, ebéd után üveg bor, s amikor háromkor értem jött a segédrendező, már jól álltam. A társulat busszal utazott, a kiváltságot, hogy személykocsival vigyenek, csak én vívtam ki magamnak, azzal a gátlástalan önzéssel, ami akkortájt hatalmasodott el rajtam, mint valami trópusi betegség. Ez a betegség (modor) ma már nem olyan ritka és különleges. Ezt a betegséget ma már két perc alatt elkapják a celebek.
Magát vérrel teleszívott piócaként pöffeszkedtem a hátsó ülésen. Az a - ha másként nem, látásból - mindenki számára ismerős érzés töltött el, amikor a részeg ember mindenáron ölelkezni akar, megölelni valakit, megcsókolni, legyen férfi vagy nő. Ez az érzés teljesen nélkülözi a nemi vágy bármely elemét. Ez a kitágult tudathoz méretezett kitágult befogadás volt, amikor a számomra közömbös emberek iránt is élénk érdeklődéssel voltam; befogadni, magamba zárni: tiéd vagyok világ, tégy velem, amit csak akarsz, tedd a legjobbat, „csináld! csináld!”.
A vámtiszt arca olyan volt, mint egy fitymaszűkületes pajszer: kis feje egybenőve a nyakával, szája kicsi és kerek, és vastag válltömése látványosan pótolta, ami nem volt alatta. Amikor megtudta, hogy színháziak vagyunk, leplezetlen ellenszenvvel lépett volna tovább. De én barátkozni szerettem volna. Kedvesen utána szóltam a kocsi nyitott ablakán át: “Meghódítjuk Magyarországot!” A vámos a hangomra megtorpant, darabig állt, várt, hogy ázalékos agyában száz százalékos legyen a feldolgozás. Visszajött hozzánk. Behajolt az ablakon. “Ez nem kocsma, hogy bratyizzunk, ez a határ!”, mondta, mire barátságos mosollyal azt válaszoltam: “Tudom, hogy nem kocsma, mert akkor kértem volna öntől egy sört. S különben sincsenek határok…”
Dehogy akartam én akkor revíziót, vagy „Igazságot Magyarországnak”! Csak a bennem feszengő határtalan emberszeretet mondatta azt velem, a féktelenség, a mindenben végsőkig elmenés, a nyomjuk padlóig a pedált ‘zzzmeg, a „sex-drugs-rock and roll”! Ezért hát igencsak meglepődtem, sőt nehezményeztem, amikor a vámtiszt a válltömésemnél megragadva kirángatott a kocsiból, és úgy vitt be az őrszobára, maga mellett rángatva, mint valami kecskét. Bent két rendőr szolgálatkészen a segítségére sietett, hogy ott azonnal elégtételt vegyenek a hazájuk területi épsége és függetlensége elleni durva támadásért.
A segédrendező sírós hangon kántált az őrszoba ajtajában, és bizonygatta, hogy nincsenek területi követeléseim. “Elvtársak, higgyék el, ez nem politizált, csak részeg, mint egy szamár…!” És állítását bizonyítandó én is hangsúlyoztam, hogy az egykori határokat átszabó döntést a magam részéről törvényesnek ítélem, és hozzátettem, hogy bár Apponyi gróf érveivel számos helyen egyetértek, mégsem kívánom a revíziót itt és most érvényesíteni. És csatlakozva a segédrendező korábbi állításához, bevallottam, hogy tényleg ittam, és iménti mondatomat is az ital által bennem gyúló határtalan emberszeretet hozta elő.
– Mert elhihetik elvtársak, én nem vagyok soviniszta, nekem mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű, csak igaz ember legyen, igaz-e elvtársak? Én szeretem a zsidókat, még a négereket is, mindenkit. Magát is szeretem, őrnagy úr! – És szavaim azonnali bizonyításaképpen elindultam a vámtiszt felé, hogy megcsókoljam, amit bizonyára meg is tettem volna, ha a két rendőr nem állja utamat, akik a padlóra löktek, és rutinos rúgásokat helyeztek el a vesém tájékéra. Nyomós érveik és rúgásaik már-már ama belátás felé tereltek, hogy jobban járok, ha elismerem, hogy vannak határok. És ekkor már halványan azt is sejtettem, hogy a szeretet szava itt pusztába kiáltott szó, és itt sem a humorérzékre, sem a nemzetköziségre nem számíthatok. És le kell mondanom a csókról is, pedig valódi érzésből jött volna.
Calvero
