Nem szeretek délután aludni, és nappal nyugtatókat szedni ((a Xanaxom elfogyott, a Valeriána semmit sem ér (s ráadásul a neve hasonlít egy régi nagy szerelmem nevére) a Rivotril pedig mellékhatásként depressziót okoz)). Alvás után ezerszer erősebben tör rám a reménytelenség érzete, és a jövőtlenség világos látomása. Imént a délutáni alvásomban a lányaimmal álmodtam, akiket rég nem láttam, és zokogva riadtam fel álmomból. És ilyenkor érzem azt, hogy értelmetlen minden. Hogy mindent elrontottam; kigúnyolom, akik még szeretnek, belerúgok a jótevőimbe... nem viccbéli gonosz kismalac vagyok, hanem egy gonosz disznó, aki beleesik a gödörbe, és türelmetlenül kéri a segítséget, s ha nem kapja rögtön s azonnal, hanem azt mondják neki:Várj egy kicsit, de gonosz disznó!... akkor azt üvölti ez a gonosz disznó, hogy: Nem váárok!!
Nevetséges, szánalmas rinyálás és döglődés, élve elrohadás a roncs életem.
C.
