Ezt láttam imént a parkból, a múzeum melletti épület ornamentikája felett. No, mondok: valaki innen ellopta az állítmányt! A városvezetők mindenhol lopnak, ez nem vitás, nem is csinálnak titkot belőle, legfeljebb álvitát... de most már állítmányt is lopnak?... Vigyázzatok, nehéz lesz lejönnötök róla, ha rászoktok az állítmányok lopására!...
De menjünk sorjában. Dél körül kiültem a térre a szökőkút mellé, mert ott hűs a levegő. Gyerekek meztelenül fürödtek a szökökőt alatt, mintha Fellini: Édes élet próbafelvételén lennének. És egyszer odanézek a múzeum melletti épületre...
HATVAN A TANÜGYNEK
Ez van odaírva. A tér másik feléről is jól olvasható; fél méteres fekete betűkkel, fehér háttéren, az ornamentika felett.
Nem voltam rest: közelebb mentem. Hátha lemállott az állítmány. De nem, ott, az épület közepén:
HATVAN A TANÜGYNEK
Ennyi. Semmi más. De kérdezem magamban, hol az állítmány?
HATVAN A TANÜGYNEK... kije?, mije? Próbálom illeszteni hozzá az állítmányt: SZÍVÜGYE. Akkor ez egy mondat.
Anélkül?
No, legközelebb elrejtem írásaimból az állítmányt, nehogy ...ezek... lenyúlják, utána majd azt állítják, nem ők voltak.
És eszembe jut drága emlékű Hofi barátom, amikor a monológjában vissza-visszatérően ismételte: "Lehet-e a kecskével?" Mit? Mit csinálni? Kérdezte játszott bárgyúsággal Hofi. Ott sejteni lehetett, mi az állítmány. De itt?
HATVAN A TANÜGYNEK
(?)
C.
