Mindig idegesített minden hatalom. Mindig gyülöltem minden hatalmat. Ez vezetett ahhoz, hogy a nyolcvanas évek közepétől csatlakoztam az ellenzéki mozgalmakhoz, vonultam a Bős-Nagymaros felépítése elleni tiltakozó felvonuláson; "VÍZ-LÉP: CSŐD!" azt a szójátékot én találtam ki, írtam táblára, s vittem végig a Váczi utcán, a tüntetésen.1987-ben pedig egy Nimród Pályázatra elküldött, a cocólizmust gúnyoló írásom miatt ki akart nyírni az államhatalom, Pap Márió olvasószerkesztő menekített ki a komcsik markából azzal, hogy elégette a jeligéhez tartozó nevet.
Ezt én nem tudom kinőni, és megvetésemet se kiköpni, se lenyelni, semmivé tenni, a mai napig sem. Ezért rúgtak ki a múzeumból is, mert leírtam a véleményemet... arról a színét váltó politikusról.
És most ide másolom egy tavaly már publikált jegyzetem részletét, mert nagyon illik a témához.
198o májusában, egy Muzsikaszó tájelőadáson színre lépett a jelenetben nem játszó Barna Maca, s gyászos arccal bejelentette, hogy meghalt Tito marsall. És én örültem, mert tudtam, hogy ekkora államférfinak legalább egy heti nemzeti gyász dukál, az előadások elmaradnak, és én otthon maradhatok a szobámban, és Friderikára gondolhatok. De gondoltam a marsallra is, mármint arra, hogy az arca mennyire hasonlított Goering ábrázatára. És azon megállapításra jutottam, hogy ezek lényegében ugyanolyanok, mint a régiek, csak jobb a marketingjük.
Kisdiákként kihajtottak minket a marsall születésnapját ünnepelni, és a tanárok vezényszavára egy emberként kellett tapsolnunk: Él–jena-mar–sall! A marsallnak szóló jókívánságokat stafétabotba rejtve, szép lábú futóbajnok lányok vitték, s adták kézről kézre. És nem értettem, miért rejtik botba a jókívánságot, ha őszinte. És azt sem értettem, miért kell egyszerre tapsolni, holott az egyszerre tapsolást még a színészek sem várják el meghajlás közben – egyszer nálunk tájolt a színház, és láttam, ahogy a színészek fáradt arccal, egymás kezét fogva hajlongnak, mi pedig lent a nézőtéren csupán udvariasságból tapsoltuk meg őket, platy-platy-platy, mert nagyon unalmas előadás volt – de ők legalább élő művészemberek voltak. A marsall nem művész volt, soha nem is láttuk, mégis vezényszóra tapsoltattak minket. Egyszer aztán kipróbáltam, mi lesz, ha nem tapsolok: a harmadik ütem után leengedtem a kezem, él–jena-mar… Zsebre vágott kézzel néztem a tapsolókat, de amikor ezt észrevette a vegytantanár, áttörte magát a diákok során, és a fülemnél fogva rángatott ki az iskola színe elé. (A fülem megfelelő fogantyút kínált erre.) És azt mondta, hogy izé… szabotárs! Ezt kiáltotta többször is felháborodva: szabotááárs! S én nem tudtam, ki az a Szabó társ, valamelyik elvtársára gyanakodtam, aki foglalkozását tekintve úri szabó… bizonyára Szabó vezetéknevű, akit segítségül hív a megbüntetésemre. De Szabó elvtárs nem jött, ezért a vegytantanár saját kezűleg járt el a dologban, mégpedig úgy, hogy két ujjával megragadta a pajeszomat, ahol köztudottan csekély erő befektetésével jelentős fájdalmat lehet okozni, és húzta, egész addig, amíg el nem sírtam magam az iskola színe előtt. Ezt a megszégyenítést nagyon rossznéven vettem, de tanultam is belőle – nem úgy, hogy később bármikor is együtt tapsoltam volna a tömeggel! Hanem ha életem során pimasz gyereket akartam megfegyelmezni, akkor két ujjammal picit meghuzigáltam a pajeszát, s így csekély erő befektetésével jelentős fájdalmat tudtam okozni.
Calvero
