Ültünk abban az Ivoda nevű kocsmában a furcsa tekintetű lánnyal, és nem tudtam eldönteni, hogy mit néz mögöttem a falon. A lány váratlanul azt mondta, menjünk valami izgalmasabb helyre. Kiittuk a fröccsünket, kimentünk a langyos nyári éjszakába. A lánynak saját kocsija volt, azt mondta, szálljak be mellé. Elindult a poros falusi úton. Lassan vezetett, az útszéli fák sötéten, egyenletes ritmusban haladtak el mellettünk a holdfényben. Amikor öt perc múlva megállt, még nem tudtam, hol vagyunk. Csak amikor kiszállt a kocsiból, és azt mondta, kövessem. Akkor már tudtam, hogy a temetőnél vagyunk. A falu szélén volt, égbeszökő jegenyefák alatt. Úgy álltak ott a jegenyék, mint a föld sóhajtása az ég felé. És úgy hozzátartozott a temetőhöz, mint szerszámhoz a nyele. Ha későbbi életemben valami szépre akartam gondolni, azokra a jegenyékre gondoltam. Felkiáltójelként álltak ott a temetőben, és figyelmeztetettek a végtelenre. Hogy a földről útnak kell lenni fölfelé, s hogy a földit röpíteni kell, ha emlékezetessé akarjuk tenni, ahhoz ezek a jegenyék adtak hangtalan leckét. Ezek a zöld, gótikus katedrálisok, melyekre nappal az ég kékje borult, éjszaka a holdfény öntötte őket ezüstbe. Szárnyalni engedte, sőt biztatta fölfelé a képzeletet, ami megszületett csodás lombozata között. A lombok napközben tele voltak zsizsegéssel, hol a széltől billegő levelek zajától, hol a verébcsiripeléstől. Ez a jegenye volt a verebek és szellemek otthona. Magasan fészkelhettek rajta és háborítatlanul, mert a jegenyének nincs hasznos gyümölcse. Csak a sólymok vágtak közéjük néha, és elragadtak egy-egy veréblelket. A földön kúszó gyom mindent elborított. Nem elégedett meg annyival, hogy dühösen elterpeszkedett a virágágyásokon, hanem felkapaszkodott a sírokra is, mohó türelmetlenséggel belecsimpaszkodott a márványlapok repedéseibe, és eláraszotta a kaviccsal leszórt utakat, mintha vadul burjánzó életerejével maga alá akarná temetni a halál utolsó nyomait is.
A lány előttem ment, cipője alatt csikorgott a kavics. Lemaradva ballagtam utána. Lassan lépkedtünk a holdfényben álló hosszú fasor mellett. Lépteinket surrogó neszezés kisérte, különös éjji zene: a száraz avar zizegett a talpunk alatt. Kedvetlenül, de engedelmesen mentem a lány után, hagytam, hadd vezessen. Megálltam, cigire gyújtottam. Leguggoltam, és a gyufa fényénél egy töredezett kőlapon kibetűztem az egyik sírfeliratot: “Örökké szeretett, drága férjemnek!” Hát igen. Rövid ideig tart az öröklét. A körmömre égett gyufaszálat egy letört fejű angyal felé fricskáztam. Felálltam, tovább mentem. Hébe-hóba valamelyes érdeklődéssel fordítottam a tekintetem egyik vagy másik sír felé, de a holdfényben csak a zománcos keretbe foglalt, megfakult arcformákat láttam. A halottak faluja ugyanolyan volt, mint az élőké: mértanilag szabályos utcák szabdalták, a sírok előtt kis kertek, némelyik kis kert kovácsoltvas kerítéssel körülvéve, kis kapuval. Szép temető volt. Ahol már semmi kapcsolat nincs a külvilággal, csakis a halál uralkodik. Egyedül a halál.
Végigmentünk a főallén, egyre elhanyagoltabb sírok következtek, düledező fejfák, a süppedt sírhantok alig kivehető domborulatait benőtte a magas, szalmaszínűre száradt fű. A lány megvárt, elkérte a cigit, beleszívott, visszadta. Tovább ment, befordult a halottak egyik utcáján, ott megvárt. A holdfényben megcsillant leomló fekete haja, amikor azt mondta halk, mély zengésű hangon, hogy türelem, mindjárt megérkezünk, és valóban meg is érkeztünk nemsokára. Egy temetőszéli sír felé tartott. Az nem volt körülkerítve, frissen ápolt sír volt, egyszerű duplakereszttel, földjében virágok. Nem tudom, milyen virágok, talán muskátlik. A lány megállt a sír mellett. Én is. “Ki volt ő”, kérdeztem, mire a lány azt mondta, hogy ő Sztévó, a vőlegénye, akinek a szüzességét adta öt évvel ezelőtt, és aki pont egy éve motorbalesetet szenvedett, kirepült a kanyarban, “tudod, ott a sorompó után, ahol hirtelen kanyarodik be az út a faluba, nem tudod, hol van?” Mondtam, hogy tudom. “Fűzfát ültettem a sír közepébe, itt van a csemete, nézd meg”, mondta. Tényleg ott volt. “Miért pont fűzfát”, kérdeztem, és akkor a lány azt mondta, hogy a fűz gyorsan nő, minden földi nedvet magába szív és hasznosít. Így Sztévó nedvei sem vesznek el, mert a fűz majd felszívja, és egy év múlva már megfogható lesz a törzse. Két év múlva már hangja is lesz, sípot lehet faragni az ágaiból. Bábi tud fűzfasípot faragni, “ismered Bábit?” Mondtam, hogy ismerem. Akkor a lány levetkőzött és a sír mellett hanyattfeküdt a harmatos füvön. Én is levetkőztem.
Meg kellett tennem. Nem, ha így mondom, nem vagyok őszinte. Meg akartam tenni, mert magábarántott az eszelős fényekkel teli zavaros tekintete. És a fülledt nyári éjszaka. Az ég és föld közötti ezüstfényben palahátú sólymokként lelkek suhantak.
Calvero
