Aznap este sajogni kezdett a fogam. Többször begyulladt, nem törődtem vele. De most egyre jobban lüktetett, fájdalomcsillapítóm nem volt. Rosszul viselem a fájdalmat. Minden élvhajhász rosszul viseli a fájdalmat, mert sejtrendszerüket örömszerzésre hangolták. Hetek óta nem ittam, de a fájdalmat mulasztani kell: elővettem egy liter zsályalikőrt, nagy kortyot vettem belőle a számba és hosszan a fogamon tartottam. Nem segített. Talán kicsit elzsibbasztotta, de még mindig fájt, és akkor még egy kortyot ittam, s mikor az sem használt, kiittam az egész üveggel.
Kábán ültem az ágy szélén, jól éreztem magam, a fogam sem fájt már. Ültem a sötétben, amikor léptek közeledtek a folyosón, aztán kopogás nélkül kinyílt az ajtó. A résen a folyosó csupasz villanykörtéjének fénye tolakodott a helyiségbe, egy kéz nyúlt be s felkapcsolta a villanyt.
Edit ott állt az ágy mellett, csinos piros kabátkájában, szikár lába szétvetve, kezében súlyos, fémmel szegett bőrretiküljével, mellyel visszakézből keményen pofán vágott. Ezt azért kaptam, mert felálltam és meg akartam ölelni. Tántorogva szédültem ki táskájának hatósugarából, a szekrénybe kapaszkodva imbolyogtam, aztán visszahuppantam az ágyra. Edit leült az ágy szélére, a kabátot magán hagyta, és nézett. Nem szigorúan. Kíváncsian nézett. Bizonytalan mozdulatokkal lesegítettem a kabátját, ő engedelmesen hagyta. Utána kihámoztam a mellényéből. Amikor a blúzához értem, megfogta a kezem. Nem durván, de határozottan visszatette az ölembe. Darabig pihent a kezem az ölemben, majd újra elindult, aminek az lett a vége, hogy Edit durvábban lökte vissza a kezem.
– Miért kell ennyit inni?
Ez a kérdés mélyen hatolt be részegségem éjszakájába. Csaknem lelkesedtem, hogy törődnek velem, vagy legalábbis hogy mások jóvoltából a felelőtlenségem állapotát így megindokolhatom. A részegek töredezetten választékos modorában válaszoltam.
– Egyrészt, fájt a fogam. De lehet, hogy ez csak ürügy. Inkább talán… ha iszom, akkor boldog vagyok, hogy a múltban élhetek. Az ital a régmúlt dolgokat varázsolja a jelenbe. Az ember úgy érzi, most, ebben a pillanatban történnek, sőt összekapcsolja őket a jövővel... remélvén, hogy újra meg fognak történni. Ezen kívül pedig… annyi ember hull darabokra mostanában – mondtam darabosan. Edit megrázta a fejét, mintegy jelezvén, hogy őt ebben az ügyben nem terheli felelősség.
– Mikor nem hullnak…? – kérdezte közönyösen. – Az emberek minden időben kötélen egyensúlyoznak… néhányan aztán nem bírják, és feladják a harcot, aztán leesnek. Pláne a színészek.
Edit kitárta az ablakot, beengedte a csípős, friss levegőt, ami átmosta a szoba mocskos terét. A tiszta és hűvös levegő úgy hatott rám, mint az életet adó pezsgő, amit másnaposan iszik az ember, reggel, fejfájás elleni áfiumként.
Hogy a jó levegő tette-e…? Egyetlen nyers mozdulattal letéptem Edit blúzát, a gombok szerteszét fröccsentek, utána szoknyája alá nyúlva a bugyiját szakítottam le róla; állati módon beleszagoltam a frissen mosott meztelenség szakadékába, és nyelvemmel megérintettem a táguló tulipánjának szirmait. Aztán hasra fordítottam, és megláttam a sebhelyeket. Alig látható sebhelyek redőzték a hátát, amit a múltkor nem vettem észre. Egész teste feszessé lett, mint az acél, és én ujjbegyemmel végigtapogattam a forradások szaggatott körvonalait, a lapockáján lévő üregtől csaknem a gerince tövéig. Egy mozdulattal ismét a hátára fordítottam, mert nem akartam látni a sebhelyeket. Az ital mennyiségéhez képest elég kemény voltam, lankadatlanul küzdöttem az emberi anyaggal: Edit térdeit szétfeszítve a combja közé furakodtam, s közben hallottam Edit kölyökpárduc vinnyogását. Ekkor néztem először az arcába, s amit láttam, pillanatra megállított. Nem azt a kíváncsian unatkozó arcot és tekintet láttam, mint előző este, ugyanebben a testhelyzetben. Tegnap tikkadt altesttel és merengő szemmel figyelt engem, most tekintete újabb durvaságokra biztatott, talán arra, hogy szamárkóróval ostorozzam véresre a hátát. Széttárt combjai magasra kúsztak fel, egészen a csípőmig, és úgy fogadott magába, abba a nedvesen előkészült tartományba. Olyan esztelen és fergeteges szenvedéllyel csináltuk, hogy nagy reccsenéssel beszakadt alattunk az ágy, de mi erre fittyet hánytunk, folytattuk tovább a romok reichstagján, bensőnkben a szerelem égéshegeivel, melyeknek örömteli fájdalmát nem lehet tojásfehérjével csillapítani; a tojásfehérje nem csillapítja, inkább gerjeszti a vágyat, ahogy Casanova emlékirataiból tudjuk…
De ki gondolta volna, hogy Editnek a fájdalom a sorsa. A megrendelhető szenvedés jelenti örömét.Hogy mazohista. Az összetört kapcsoló. Ez éltette a kapcsolatot Edit s közöttem, idézte elő a vérző élvezetkitöréseket, melyek betöltötték az éjszakáinkat.
A harapdálva és viaskodva bevégzett aktus után kiszálltam, az ágy szélén ülve néztem magam elé.
Edit nem szólt. Meztelen testére felvette a kabátját, a többi ruháját a hóna alá kapta és köszönés nélkül elment. Én még sokáig ott ültem meztelenül. Az olajkályha halkan dohogott, lángja később kialudt, és csak ültem ott zsibogóan részeg aggyal, fáztam, de mégsem nyúltam a ruhám után.
Ez volt Edit arcának holdfény-titka. Aztán hanyatt dőltem, és elalvás előtt néha-néha beleböfögtem a testszagú sötétségbe.
Calvero
