A Zöldhajú librettója nagyon hasonlított a Hair sztorijára. A siker már az olvasópróbák után nyilvánvaló volt: mindenki várta, még azok is, akiknek a rock és a szabadság nem volt lételemük. A kisebb szerepeket, ahogy később e műfajban másfelé is, profi rockénekesek játszották. A statisztákat az igazgató válogatta a város legszebb lányai közül, aki néhény dologhoz ugyan értett, legkevésbé a lányokhoz, leginkább a politikai színváltásokhoz. Ennek ellenére megfelelő számú szép és izgatóan gátlástalan lányt sikerült toboroznia. Mivel a librettó szerzőjének ötlete szerint a fiú fehér lovon érkezik a lányhoz, az asszisztencia szerzett egy szelíd fehér lovat, amely elviselte a reflektorokat. Első napokon még a gazdája hozta minden előadásra, de utána rám bízta. Előadás előtt másfél órával otthagytam a kocsimat a lovasgazda háza előtt, felszálltam a lóra, és lóháton mentem be a színházba. Végig a sétálóutcán. Előadás végén ugynígy vissza.
A színpad fölött köd gomolyog, fehér felhő, amit az akkor még újdonságnak számító szárazjéggel értek el a műszakiak. A felhőből domborulat emelkedik ki, félbevágott földgömb, kékes színben megvilágítva, mintha a Holdról látnánk a kék bolygót. Miközben finoman sejtelmes zene szól, mintha Vangelis lenne, de nem, ez Lengyel Gábor zenéje volt. A felhőkből fehér ló tűnik fel, rajta lovas, mintha a kozmoszból közeledne a Föld felé. A ló lábát nem látjuk, köd takarja, ettől az egész kép a testetlenség és súlytalanság hatását kelti, mintha a lovas szárnyas lovon repülne.
Ezt a jelenetet ámulattal nézte a közönség, élveztem én is, aki a lovon ültem, és a látvány hatása alól még azok sem tudták kivonni magukat, aki korábban már fülest kaptak, hogy ló is lesz a rockoperában.
Amikor a színpad közepére értem, a zsinórpadlásról mikrofon ereszkedett le (még nem ismertük a portot), kézbevettem, és onnan, a ló hátáról énekeltem a dal első versszakát. Utána mikrofon fel, én lóról le, átbújtam a ló hasa alatt, átgázoltam a ködön, fel a földgömbre, ahol várt rám a lány, és még egy lógó mikrofon. Ott énekeltem a refrént, benne sok “szeretlek, jöjj velem” és egyéb marhaság… A lány elomlik, belém szeret...
Előadás végén elérkeztünk az utolsó számhoz, ahol a világból kiábrándult fiú a színpad közepén áll, önmagát piszkosul sajnálva azt énekli: „Mindenki idegen lett hirtelen, ruhátlanul állok, egész védtelen”. Mire a körülötte lévő vámpírszerű csajok: a lány, s a többi nő nekirontanak, és egyetlen rántással letépik róla a munkások szép kék zubbonyát, amit politikai benyalásból tervezett olyanra a jelmezes csaj. De a ruha letépését ugyanaz a csaj nagyon ötletesen találta ki. Az utolsó jelenet előtt, amíg a kórus azt énekelte, hogy „te Zöldhajú, ki szeret téged?”, kimentem a takarásba, levetettem a ruhát, és felvettem egy ugyanolyant. Ez a másik ruha azonban több darabból tevődött össze, tépőzárakkal volt összerakva, egyetlen mozdulattal széttéphető volt. A gyorsöltözés után rohanás vissza a színpadra, és jöhet a nóta. A nők tépnek, én szenvedek piszkosul, énekelek meztelen, „egész védtelen”.
A koreográfus azt kérte, a letépett ruha alatt meztelen legyek. Próbáltam lebeszélni erről:
– Ha mondjuk… testszínű kis gatyában játszom, az majdnem meztelenség. Ha viszont teljesen pucér vagyok, akkor hiába a gyönyörűen megrendezett jelenet (nyaltam be neki a cél érdekében), hiába éneklem a szép dalt (tényleg szép volt a dal), mindez hiába, ha közben mindenki az enervált és cinikus pöcsömet nézi. Vagy lesütött szemmel súgja oda neje őnagyságának: na, hallod…!?
A korográfus továbbra is ragaszkodott ötletéhez, hogy az utolsó jelenetben meztelen legyek. Megvontam a vállam, belementem. És amikor a főpróbán a vámpírnők nekem estek, letépték rólam a ruhát, és én ott álltam „ruhátlanul, egész védtelen”, akkor a pöcsöm úgy húzódott vissza a testembe, mint a csiga szarva. Fellázadt ellenem. Az eltűnés nem egyszerre történt. Először a fiatal jávorszarvas nyaklebenyéhez hasonlóan csüngött lefelé, ami, színpadi látványról lévén szó, egyáltalán nem mondható imponálónak. Aztán fejére húzta a bőrt, mint az álmából felriasztott szegény munkásember a takarót, s az a szebb napokat látott gyűrött bőrdarab összepöndörödött, és ijedten visszabújt a hasüregem ágyéki részébe.
Miután vége volt a megbeszélésnek, odajött hozzám a koreográfus, rám mosolygott. Azt a nem újszerű észrevételét fejtette ki, hogy ilyen ványadt hernyóval, lássuk be, nem lehet meztelenül színpadra lépni. Mire én sietve egyetértettem vele, azt a pici tényt hangsúlyozva, hogy akár tetszik, akár nem, én ilyennel rendelkezem. És még mondtam néhány, nem a témához illő frázist, például, hogy mindenki abból főz, amije van, meg hogy minden szegény munkásember addig nyújtózik, ameddig a takarója ér… Abban bíztam, hátha akkor eláll az ötletétől. De ő nem állt el, és nekem még kevésbé... Tanácsolta, hogy a jelenet előtt, a portál takarásában egyik statisztalánnyal vetessem kézbe az izét… a helyzet kulcsát. De a biztonság kedvéért legyen kéznél egy pohár hideg víz is, és ha úgy adódna, hogy a lány simogatása következtében túl fickóssá válnék, akkor löttyintsek rá egy kis vizet. Megfogadtam tanácsát, mert a merevség legalább annyira színpadképtelen látvány, mint a lagymatagság. Merev testtel/testrésszel nem lehet játszani, ezt mindenképpen el kellene kerülni, különben a színész görcsös lesz a szerepben.
A se merevség, se puhaság laza átmenetét Török Juli teremtette meg. Biszexuális bártáncosnőként dolgozott a Pátriában, s ahogy ilyen munkakörben elfogadott, megfelelő anyagi juttatás ellenében szobára is ment a kikapcsolódni vágyó vendégekkel. De amúgy is, Juli mindig köztulajdonba bocsátotta a testét. Amikor pedig híre ment a városban, hogy rockoperára készül a színház, ő maga jelentkezett az asszisztensnél statisztának, aki vonakodva bár, de végül felvette, azzal a legyintő beleegyezéssel, hogy egy kurvával több vagy kevesebb ebben a színházban mit sem számít. De az asszisztens Törökről alkotott sommás véleménye egyáltalán nem volt pontos, még kevésbé helytálló, mert Török volt a legerkölcsösebb és legbecsületesebb nő a városban: mindenkinek lefeküdt, fajra, nemre, vallásra, bőrszínre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül; nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát mindenkinek, nem vesztegetve fölöslegesen az időt holmi süket és értelmetlen dumára, vagy, ahogy régebben mondták: udvaroltatásra.
A büfében figyeltem fel Török Julira, amikor a mellettem lévő asztalnál fennhangon mesélte népes társaságának, hogy benne akkora szexuális tűz van, hogy annak kielégítésére kevés a világ fele, vagyis a világ összes férfija, ő a világ összes nőjére is igényt tart. És ez nem üres hencegés volt, mert minden este más férfival vagy nővel ment el a büféből, bár az is köztudott volt, hogy egy skandináv típusú nővel él együtt.
Ezen az estén, amikor a rendező utasítására színpadképes fütyköst kellett biztosítanom a másnapi előadásra, odamentem Török Julihoz. Elmondtam, mi a problémám, hogy a vetkőzős jelenet nem elég… ööö… látványos, mire ő felajánlotta kollégai segítségét a premierre. Török Julin ekkor éreztem először azt az illatot; valami izgató levegőt, kihívó fuvallatot árasztott, ami órák múlva is érződött mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett teste bizsergető volt, sokat próbált lábaköze vonzó illatokat árasztott, legalábbis azok körében, akiknek feltárta tágas tulipánját. Pár perces beszélgetés alatt én sem kerültem ki a hatása alól, és talán soha addig nem éreztem olyan gyötrő vágyat, mint amit Török Juli természetes szaga váltott ki belőlem.
És a bemutató előadás vége felé Török Juli a portál melletti félhomályban leguggolt elém, és nemcsak kézzel, de szájjal is segítette a premier sikerét, bizonyára merő művészetpártolásból. Olyan jól csinálta, hogy gyorsan az odakészített vizespohárért kellett nyúlnom, de közben már megszólalt az előzene, melynek negyedik ütemére el kell kezdenem énekelni. Sietősen még egy kis szájat kértem, aztán gatya fel, és a harmadik ütem előtt már ott álltam a színpadon, vérrel teli testi-lelki vértezetemben.
Első strófa, aztán a második, a harmadik: „Ruhátlanul állsz, egész védtelen…” Rám vetődtek a vámpírnők, letépték a ruhámat. És ott álltam ismét védtelen… És éreztem, hogy Török hiába dolgozott rajtam hazafias odaadással, a helyzet megint ugyanaz: szegény munkásember… takaró a fejre, szundi, jóccakát.
Török Julinak, a bátor színházi markotányosnőnek később kellőképpen megköszöntem önfeláldozó segítségét. Sok éjszakát töltöttünk el együtt ágyban. Nagyon megszerettem Törököt, és ő is szeretett. Kimeríthetetlen tudású és fantáziájú szerető volt. Sokszor gyönyörködtem gyógynövényszínű szemében, mely olyan nagy volt, és olyan közel egymáshoz, mintha szemét valójában az orrnyereg erőszakkal választotta volna ketté. Melle és combja már áldozatul esett a közhasználatú nők elkerülhetetlen petyhüdtségének, de okosan hosszú ujjai ügyesen zongoráztak testemen.
Egy napon aztán látnom kellett a lehangoló valóságot, hogy Török életében én mindig csak másodhegedűs lehetek. Mert az első pultnál az északi típusú nő áll, akivel együtt él, és olyan harmónia muzsikál köztük, amilyennel én nem vehetem fel a versenyt.
A féltékenység már korábban is kínzott, ahányszor csak hármasban voltunk.
Azon az estén sok sört ittam. Török lakására is vittem hármat, elterpeszkedtem a fotelben, felnyitottam egy sört, és böfögő jóérzéssel néztem a két nőt. Szulejmánnak éreztem magam. De… amikor észrevettem, hogy milyen melegséggel pillantanak egymásra… milyen házastársi meghittséggel szólnak egymáshoz… És akkor már feleslegesnek éreztem magam. Kanosan kezdtem Törökhöz közeledni: rutinszerűen engedelmeskedett. Megpróbáltam bevonni a játékba a barátnőjét is, és örültem, amikor mindkét nő ott feküdt mellettem meztelenül… de…
Hosszú előjáték volt, többször vissza kellett fognom magam, nehogy elcsorduljak…
De…
Akkor kibújtam a két szép női test öleléséből, leültem a fotelbe a söröm mellé. Felraktam a lábam az asztalra, ittam a sört s néztem a szeretkezőket. Kiürült az üveg, felöltöztem…
Talán észre sem vették, hogy elmentem. Nem hiányoztam nekik.
Calvero
