November elején becsöngettem Friderikához. Láttam a szemén, hogy már várt. Jól indult a szerelmünk. Nem úgy, mint a ponyvaregényekben, és ettől volt valódi. Giccset élni… hát nem tudom, szerintem unalmas. Hibáinkat, mint egyedüli hozományt magunkkal hoztuk az új életünkbe, de a hibák nem kerülhettek felszínre, hisz nem éltünk együtt. Tőlünk függött, mennyi időt szánunk egymásra. Bizonyos napokon semennyit, s az is belefért a kapcsolat szabálytalanságába. Felelősség semmi, öröm, amennyit elbír a tested. Friderika teste megfiatalodott és kisimult az elmúlt évek alatt. Feszült rajta az igéző hernyóselyem ruha, sustorgott az anyag, valahányszor egy mozdulatot tett, mely anyagot szülőfalujának eperfáinak levelei neveltek. Friderika maga varrta a testhezálló ruháit. És sokszor elmondta, hogy gyermekkorában mennyire szerette simogatni a selyemhernyókat; a keze fején mászkáltatta, ujjai közt elbújtatta őket, kedvenc hernyóit a nyakára és arcára tette, és élvezte a bőrét csiklandó apró lábacskákat. Teste ellenállhatatlan volt a maga varrta selyemruhában, hosszú, havasi gyopár mintákkal díszített ezüstlánccal a nyakában.
Friderika láthatólag örült a személyemben szerzett zsákmánynak, szemében tigrisfényeket lobbantott a birtoklás diadala.
Éjszakáink és nappalaink cselekményekben gazdagok voltak. Olyan mohón támadt fel bennem a régi szenvedély, hogy nem is egyszer ebédhez ülve csak ránéztem, aztán szó nélkül újra lefedtem a levesestálat, megragadtam Friderikát, beráncigáltam a hálószobába, elpusztulni éhen, és megdögleni a szerelmeskedésben.
Eljött a tavasz majd a nyár, a nyaralás. Trópusi melegben döngettünk végig a főúton, a Szandzsákon, ahol lefedett arcú muszlim nők siettek valahová a keletiesen szűk utcákban. Délután érkeztünk a Moraca folyó völgyébe. A folyóvíz nem látszott, csak sejteni lehetett, hogy valahol a szakadék mélyén ott bujkál, és néha elő is tűnt a kanyarulata, mint valami ezüstös hátú kígyó. Estefelé megláttuk a tengert. Egy kopár karszthegy tetejéről pillantottuk meg a horizontig elnyúló kékesszürke víztömeget, ami minden átmenet nélkül csatlakozott az ég kékségéhez, és végtelenségéhez. A tenger felett szentimentálisan lebegtek a lemenő nap visszfényétől vöröslő kóbor felhők. Balra jelezve átvágtam a záróvonalon, s befordultam egy kavicsos leállóra, ahonnan jól meg lehetett nézni a tengert. Ahogy zökkent a kavicson a kocsi, az ütődéstől bekapcsolt a riasztóberendezés, szirénázva visított az autónk, mintha így akarta volna kifejezni a látvány feletti örömét. Kiszálltunk, és mi is szinte visítottunk örömünkben, mert elbűvölő minket a látvány, a tenger, és az ég ölelkezése ott a távolban, ahol talán Odüsszeusz ölelte Kirkét, ott Ihakában, vagy itt Othakában...(idétlen szójáték tíz másodpercben), és álltunk a szikrázó napfényben, és egymásra éhesen csókolózni kezdtünk, az autó pedig továbbra is szirénázott, miközben a szeméttel szegélyezett borókabokrokból szarszagot hozott a szél, mert az utazók többsége ezen a helyen áll meg, és sokukra itt jön rá.
Sötétben vertük fel a sátrat egy kempingben. Éjszaka alacsonyan borult fölénk az ég, s egy idegen, éber Isten jelenlétével volt tele.
Reggel a tenger ritmusos hullámzására ébredtünk: vuamm–vuamm–vuamm–vuamm…
A sátor körül tevékenykedtünk, aztán mezítláb sétálni mentünk a csillogó partszakasz kavicsszőnyegén. A tenger víztükrére reszketegen rávetült az Orjen mészkőhegye. Nyolc óra előtt egy kék fürdőköpenyes férfi jelent meg a parton, és miután hosszú előkészületet tett, hogy becses személyét a hideg vízzel megbarátkoztassa, nyögött és mély lélegzetet vett. Aztán váratlanul bevadult, merev kézzel csépelte az Adriát, nyilvánvalóan azt a látszatot kívánta kelteni, hogy ő most gyorsúszásban versenyez. Néhány tempó után megállt, kutyaúszásban visszajött a partra, kimászott egy sziklára, és lúdbőrző karral ölelte át a térde hajlatát.
Délelőttre felhevült a partszakasz, égette talpunkat a forró homok, visszafordultunk. Szőrös törzsű pálmafák hűtötték a kőházak homlokzatát. A főút melletti árusoktól sárgadinnyét vettünk, hozzá mézet a boltban, a kempingszéken ülve félbevágtuk a dinnyét, kikapartuk a magját, és az egyébként is mézédes dinnye csészéjébe belecsorgattuk a mézet. Kanállal ettük, zabáltuk, faltuk. Teletömött szájjal néztük egymást, és azon nevettünk, hogy állunkról lecsorog a dinnye leve, és e látványtól egyszerre kívántuk meg egymást, dinnyelétől ragacsosan bementünk a sátorba, ott a lé összekeveredett minden más levekkel, verítékezve tapadt össze meztelen testünk a sátor forróságában, olyanok voltunk, mint két szelet mézes-vajas kenyér, egymás felé fordítva, összeragadva a lében und lében lásszen...
Alkonyattájt, mikor a turisták már feljöttek a partról, mi akkor mentünk le oda. Lefeküdtünk a forró homokba, és a dagály lassan foglalta el testünket, ott ölelkeztünk a langyos tengervízben, zabáltuk egymás száját, mint a dinnyekaréjt, olyanok voltunk, mint a régi postai képeslap szerelmes fotóján a párok, vagy mint egy közepesre sikerült Madonna videoklip főszereplői. (Giccset élni unalmas??) Friderika testét elborította a víz, gyengéden kiszabadította a hőség fogságából, beleszivárgott a hajába, és végigfutott teste hajlatain. Megmártózott a vízben, magáévá tette a vizet, kéjelgett benne. Arca bájos lánggal égett, olyan volt, akár az esti fürdő izgalmában kipirult kisgyerek. Homloka meredeken ívelt dús hajáig, s haja, mint ékes címerpajzs övezte halántékát, nedves fürtökbe bomlott és gesztenyebarna loknikban hullott alá a vállára. Nagy, tiszta, nedves szeme ragyogott, arcán a szín valódi szín volt, melyet a szerelmes szív erős szivattyúja lökött a felszínre.
Amikor a tenger és az ég vékony, tüzes vonalként megjelent a horizonton, szeretkezni kezdtünk a vízben, s mikor végeztünk, Friderika olyan boldogan bukdácsolt a tengerben, mint egy megrészegült delfin. Néha ellátogattunk a nudista strandra is, ahol szomorú arcú vénasszonyok üldögéltek a napernyőik alatt, és fonnyadt mellük úgy lógott, mint a vizsla füle, és egymás szeplőfoltos hátát kenegették kakaóvajjal, mellettük bánatos aggastyánok álldogáltak, és nemi szervük helyén gyűrött bőrdarab fityegett.
Calvero
