Ma új regény írásába fogtam. Az írásterápia szokott kihozni a legmélyebb válságból is. Verset lehet mámoros fejjel írni (könnyű volt neked, Ady, Sziveri…), de regényt konstruálni csak tiszta fejjel lehet. Azt a rögeszmémet akarom írástechnikailag tökéletesíteni, amit a Végtisztesség című novelláskötetemben és a Farkasfogban is üldöztem: lehet-e novellát, regényt úgy megírni, hogy a vadászokon kívűl is mindenkit megérintsen; horribile dictu: háziasszonyok főzés közben engem olvassanak, diáklányok a vonaton… Úgy üldözöm ezt a rögeszmémet, mint a vadászkutya a nyulat.
Többen találgatják, hogy a Farkasfogból mi az, ami megtörtént velem, ami úgymond “igaz”, és mi a fikció. Ilyenkor azt mondom, hogy a regény igazságának a regény keretén belül kell érvényesülnie, vagyis ha minden hihető benne, akkor jó a mű. “Annyi igaz, amennyit elhiszel belőle olvasás közben”, szoktam mondani. Minden regény a “valóság” és a fikció megfelelő arányú elegye, minden író így szerkeszt.
Korábbi tapasztalatomból merítkezve csak olyan egzotikus tájat írok meg, ahol valóban jártam, amit láttam. Ezzel már elárultam, hogy egy pikareszket szeretnék írni, ami a világ azon tájait tölti meg kalanddal, amerre magam is kalandokat éltem át.
Na gyerünk!... Alaszkába!
C.
