Késő délután szálltam fel a vonatra Miskolcon, Hatvan felé. A vonat már a nyílt mezőn haladt, kiaszott, fátlan síkságon, mely a késő délutáni félhomályban ázott, a haragos-zöld ég alatt. Időnként mély völgyek haraptak az égbe ijesztően üresen és lakatlanul, minden élőlény híján. Időnként tanyaromok fokozták a pusztaság kietlenségét.
Mezőkövesden egy jóarcú, borszagú parasztember ült mellém, és ahogy a borszagú parasztemberek általában, rögtön nyitott volt az ismerkedésre: hogy mennyire nincs ára az almanak. Sóhajtottam és az ablak felé fordultam, jelezve: a magam részéről ennyivel tudok szerepet vállalni az alma árképzésében.
A következő állomáson nő ült le szemben velem s bár igen diszkrét és zajtalan volt, önkéntelenül helyet csináltam, hogy leülhessen arra a helyre; észrevette és megköszönte parányi biccentéssel, bár csekély szolgálatom nem szorult köszönetre. Nem direktben; a tájat bámulva, stikában néztem őt az ablak tükröződésében.
Állomások mentek el s én az utazókat figyeltem, vagy a szomjamtudja már mit csináltam. A nő rám nézett, úgy mosolygott rám, mint régi ismerősre. De nem szólt. Az arcán valami dicsfény párázott. Mosoly és glória. Ez a nő boldog, képedtem el a felismeréstől. Ugyan mi baja lehet, hogy ennyire boldog? Szerelmes? Ha asszony, akkor nem lehet ennyire pihent, mert az asszony három ember munkáját végzi, tehát hogy lenne ideje boldognak lenni. Bár a kora és megjelenése asszonyt idéz, de szürke kalapja inkább vénkisasszonyos. Akkor megint a kérdés: milyen jogon boldog?
Már erősen alkonyodott s a kupéban nem gyújtottak lámpát. Az esti nyugati fény világított be az ablakon. Amikor le akart szállni, a könyökömmel helyet csináltam neki a folyósó tömegében, hogy le ne tapossák. A kis macskát. Akkor már nem is figyelt rám, nem köszönte meg. Szürke kalapja alatt suttyomban vitte valahova a boldogságát.
A vonat teljes sebességgel vágtatott a csillagtalan nyári estében. A kupé mennyezetén szakadozott villogással kigyúltak a fehér neonok. A síkság peremén, mélyen lent, felkelt a hold, kereken és vérvörösen. De a távolban, Hatvan felett villámok repesztették szét a eget, cikáztak, mint egy filmben, amikor kompjuterrel csinálják a villámot.
Füzesabony állomáson felszállt egy család. Az apa karján lánygyerek, kétoldalt rózsaszín masnival a hajában. (Fogjuk össze csurkába, jut eszembe a Körte). Szuszogva ültek le a közelemben. Azt hittem, valami fáj a nőnek, aztán rájöttem, hogy csak tájszólásban szólítja a férjét: “Jáááóózsi! Vedd elő a cumisüveget!” Józsi sokáig kotorászott a színehagyott bőrtáskájában, aztán együgyű örömmel arcán egy tábla csokoládét vett elő. Zsarolni kezdte a kislányát: “Ha adsz egy puszit, kapsz csokit!” Már ebben a korban prostituálják az emberpalántát! Hogy készen legyen az életre. Ha adsz, akkor kapsz. Valamit valamiért. Te nekem, én neked. Kéz kezet… És oda is tartotta zsíros, mitesszeres pofáját a gyerek szája elé, és a gyerek puszit adott rá anélkül, hogy undor ült volna ki az arcára. Ezért cserébe kapott egy falat csokit, majd az apa elővette a cumit, és azt is a szájába tuszkolta.
Hatvanban szakadt az eső, mintha dézsából. Várnom kellett, mire eláll, soha nem hordtam esernyőt, buzis dolognak tartottam. Beültem a restibe, ahol egy feltűnően értelmes arcú negyvesen nő volt a csapos. Mindenkivel ugyanolyan kedves: nem itt tartana az ország, ha mindenki ilyen jól végezné a feladatát.
“…Utolsó vonat Boldog felé…” Ezt mondta a hangosbemondó. Tudtam, hogy Boldog egy közeli falu, a hetvenes években lőttek ott egy páratlan nyolcan, kapitális őzbakot, még a világranglistára is felkerült (ezt kéne megszerezni a múzeum részére, kedves Cs. G.!)
Kint zuhogott, minden utazni vágyó bejött a restibe. Ültem a sarokban egy korsó sör mellett, és figyeltem az embereket, mint a bohém Bohumil Hraban a párgai Arany Oroszlánban, ahol minden este ült, és másnap megírta a látott figurákat. Én is láttam mindenfélét. Mindenki csehszlováknak volt öltözve. Nem bántásból mondom, hiszen van cseh és szlovák barátom, csak arra az öltözködési stílusra, amit a Tűz van babám című filmben látni. Két hetvenes hatvani jön be, szép nyugdíjuk lehet, mert Unikumot isznak Staropramen üvegessel, mind ketten. Amott egy tajcs részeg jön be, a falat tapogatva jár, pedig nem vak, csak tajcs személy. Udvarolni kezd a csaposnak, aki kedvesen mosolyog rá… No erre varjál gondot!, gomboltam magamban. Aztán ismét a hangosbemondó: “Az utolsó személy Boldog felé öt perc múlva indul a második vágányról!”
“Az utolsó személy… “ mondom magamban, s kinézek az ablakon, kezd-e csitulni az eső. Igen, lassacskán elindulhatok, igaz, a Zagyva töltése biztos sárrá ázott. És eszembe jut a műlt heti eset (akkor ugyan nem esett) egy boltban álltam, és bejön a pasi, és azt mondja az eladónak: "Ággyómá válomit boldogtálánság ellen, ürmöst". Mire az eladó: "Já, vérmutot ákorsz"
Ürmös... akinek nem jut öröm, marad az üröm. De még mindig “jönnek a csehszlovákok”. (Ezt a Szepesi mondta, amikor közvetítette a hetvenes évek legendás focivereségét. Nagyon szívesen emlékezünk a “londoni hatháromra”, de nem szívesen a “márszeji kabátra”, amikor a csehek olyan sárrá vertem minket, mint itt a zápor a töltésoldal útját.) És megszólal a hangosbemondó:
“Elment az utolsó vonat Boldog felé!”
Egyikünk sem szállt fel rá.
C.
