Ahogy az utcára értem, rögtön szembe tűnt az a keleties arcvonású nő a buszmegállóban. A kirakatokat nézegetve mentem a kollégium felé. Megláttam a kirakat tükröződésében a keleties arcú nőt. Ott állt mögöttem. Még mindig a véletlenre gyanakodva indultam tovább, befordultam a kollégium utcájába. Amikor már elhaladtam a porta mellett, és visszafordulva be akartam csukni magam mögött a súlyos üvegajtót, akkor láttam meg ismét. Ott állt, közvetlenül az üvegajtó túlsó felén, és hevesen integetett, hogy menjek vissza az utcára. Kimentem. Tört magyarsággal bemutatkozott: Zjajana vagyok, Mongóliából. És megkérdezte, meghívhat-e engem egy kávéra a presszóba, mert szeretne tőlem valamit kérdezni. Már bármely helyzetben nagy rutinnal ismerkedtem bármilyen nőkkel, ez a helyzet mégis új volt nekem. Rekedten hebegtem, hogy persze, khm, mért is ne, és elindultunk a presszó felé. A szűk szeparéban egymással szembe ülve darabig hallgattunk, vártuk a pincérlányt, s miután odajött, kértünk két kévét. Aztán a keleties arcú nő elkezdte, hogy ő feleségként került pár éve Magyarországra, de két éve elvált, és megfigyelte, hogy abból az épületből jöttem ki, ahol a színeseket képezik ki, s neki régi vágya, hogy színes legyen, s lennék szíves megmondani neki, hogy lehet oda jelentkezni. Nem akartam rögtön kijavítani, sejtettem, hogy a színész és a színes szavakat még nem tudja helyükön használni, de hát a magyar nyelv hibátlan elsajátítása, még távoli nyelvrokonainknak sem lehet könnyű. Elmagyaráztam, hogy minden tavasszal rendeznek felvételiket, s mivel most október van, jövő tavaszig mindenképpen várnia kell. S hogy oldjam mindkettőnk helyzetből adódó zavarát, elmeséltem, amikor Hofi – tudod, a komikus színes – odament az éppen ebédjét elfogyasztó színigazgatóhoz, azzal a szöveggel, hogy: igazgató úr, színes szeretnék lenni, lenne szíves segíteni! Mire az igazgató felnézett a főzelékéből, és mogorván azt kérdezte Hofitól: most azonnal, vagy megvárja, hogy befejezzem az ebédet…? A poén után kedélyesen előnevettem, de Zjajana szögletes arca rezzenéstelen maradt. És akkor elkomolyodtam, és biztosítottam arról, hogy jövő tavaszig megtudok minden, számára fontos információt, sőt, a jelentkezési lapot is segítek kitölteni, amibe nem azt írjuk majd, hogy „színes” szeretnék lenni, mert az egészen mást jelent. Tudásra szomjasan ismételgette: aha, szóval a ruha, az a színes, aki te vagy, az pedig a színész! És viszonzásul rögtön nekem is megtanított valamit: hogy mongolul az „aha” ugyanúgy szól, mint magyarul, mert a mongol nyelv is ismeri az ázsiai ízű „a” hangzót, s ugyanúgy mondják, mint mi: aha! aha!
Megkönnyebbülve rötyögtünk mindketten, és már másnap le is feküdtünk egymással, harmadnap pedig már szerelmes voltam bele, és naphosszat másra sem tudtam gondolni, mint az izmos combjára, mellyel úgy ölelt. És olyan levecsesen tocsogott alattam, és én úgy ficánkoltam a lében und lében lásszen.
A „szív dolgai”, ahogy mondani szokták. Dehogy a szív! A szív dolga, ebben a vonatkozásban csak érzelgős szemfényvesztés, és csak az ész hozzájárulásával működik helyesen. Inkább a természet dolga ez, a csodálatos, a rejtélyes, a mindenható természeté, amely néha olyan különös, ellentmondásos, sőt érthetetlen áramlatokat indít el bennünk.
Két hónap múlva, nem sokkal karácsony előtt szólt a portás telefonon, hogy jöjjek le, vendégeim vannak. Ott várt rám Zjajana a ruhatár pultján üldögélve, mellette egy másik ázsiai arcú lány. Értetlenül pattogott a tekintetem Zjajana és az idegen lány között, végül szemem megpihent az idegen lányon, akinek pofacsontja majd szétfeszítette arcbőrét. Ekkor a rózsafüzér szenvtelenségével azt mondta nekem Zjajana, hogy ő úgy döntött, tovább áll Magyarországról, talán Bécsben próbál szerencsét, és náluk otthon, Mongóliában az a szokás, hogy szakításkor kárpótolni kell a vesztes felet. Azért hozta el a másik lányt, hogy legyen őhelyette szeretőm. S én annyira szerelmes voltam bele, hogy ezt a felajánlást arcátlan sértésnek tartottam, és köszönés nélkül otthagytam őket.
Két évvel később talákoztam Zjajanával Bécsben. Alig ismertem meg. Meghízott. Kérdeztem, hogyan tovább. Ausztrália, válaszolta.
Tőle tanultam meg örökre, hogy ha sárgul a fű, tovább kell hajtani a bennünk lakó állatot.
C.
