Jár az ember önképének néha egy kis büszkeség. Csipetnyi, amennyi sóból az ételbe. (Életbe?) Hogy ne kiélt gúnnyal beszéljen másokról, és önmagáról sem. Jó, nem esem abba a hibába, hogy nagyképűnek látsszak, de akárhogy nézem, ez egy posztmodern és burkolatlan öndicséret lesz. Már érzem előre. A szagán.
No, vegyük sorjában, legyünk túl rajta.
Széchenyi… most nem az, akit rögeszmésen emlegetek, akinek életútját követtem, és akiről elnevezett múzeumban dolgozom… és sok aki… Ez most a másik Széchenyi, a HÍDemer, a HITELember, a LÓVERSENYember, akire azt mondta a legnagyobb politikai ellenlábasa, hogy a „legnagyobb magyar”. (Akkor még tudtak lenni konstruktív ellenzékiek… és tudtak lenni nem csak legnagyobbak, de nagyok is…Nomeg ízlésesen magyarok…) Aki megőrült, aztán főbe lőtte magát. Legalábbis így tanították, s tanítják. Ma átmentem a Lánchídon, és végig rá gondoltam.
Egy castingra mentem ma, egy jó öreg rockert keresnek egy filmhez, s az hiszem, bennem megtalálták (csak ők még ezt nem tudják). Lerögtönöztem a jelenetet (((jó voltam benne ((no látod, már kezdem!)) hiszen mindig, mindenki elismerte, hogy jó színész vagyok, csak nehéz a természetem))). Sok minden voltam már, aminek előzménye volt a „jó fiatal”, és amihez mostani koromban társítható a „jó öreg” jelző, voltam már jó öreg vadász, jó öreg színész, jó öreg amorózó, aki sokat basz… Nem, nem akarok ma hétköznapi szavakat használni, az öndicséret műfajához ez idegen, még ha a vulgaritás a posztmodern műfaj sajátja is… De hogy keveredjek ki ebből a mondatból… Hm. Voltam már jó öreg baszk harcos… Ez nem jó. Mert az még nem voltam. Meg akasztott ember sem. Csak majdnem. (Amikor még sokat perlekedtem Istennel, sokat emlegettem Őt. Aztán megijedtem, nehogy egyszer csak Ő is perlekedni kezdjen velem… ) És az is elmúlt már, amikor nosztalgiáztam, hogy milyen jó volt nekem „jó fiatal” koromban. Ma már nem nosztalgiázom. A mában élek. Nem mintha lenne más választásom… Amikor az alkohollal éltem társbérletben, egy testen osztoztunk ketten, az ördög és én… igen, akkor sokszor nosztalgiáztam, mert az alkohol elhiteti az emberrel, hogy ami elmúlt, visszajöhet, és a harmadik üveg után már valóban vissza is tér…
Szóval, jöttem át a Széchenyi Lánchídon, és arra gondoltam, hogy mégis csak élni akarok. Na bumm, nagy felfedezés, mondod te, Barátom. Igen, az én közelmúltam kusza érzéshalmazához képest nagy dolog. Aztán örültem annak is, hogy valamikor, húsz évvel ezelőtt kezet szoríthattam a világ egyik legjobb írójával, Esterházy Péterrel, akire ugyan pár évre megharagudtam, mert védelmébe vette a közélet legundorítóbb férgének kiszivárogtatott beszédét, de haragvásom közben is elismertem, hogy a Harmonia Celestis és a Javított kiadás a világirodalom legjobb regényei közé tartoznak. És büszke voltam rá, hogy másfél évtizeddel ezelőtt megismertem E. P. fivérét, személyében a kiadómat.
És manapság büszke vagyok arra, hogy: Mangi néni, Zsiga bácsi özvegye tíz év után is emlékezett rám, felismert (bár erre neki lenne oka büszkének lenni, tudom (tudniillik nyolcvannyolc éves), és a Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban dolgozom; hogy ott van elhelyezve egyik trófeám Esterházy Mátyás szarvasagancsa alatt… aki, mármint E. Mátyás a H. Celestis „főszereplője”, és akinek fia a nagy író, és annak fivére a barátom.
Büszke vagyok arra is, hogy kiűztem magamból az ördögöt, anélkül, hogy az magával vitte volna a romlandó testemet. Testamentumomat eltehetitek pár évre, egyhamar nem lesz rá szükség.
Calvero
