Akkoriban még szerette az embereket. Az emberszeretet kegyetlen foglalkozás, sok bajjal jár, és gyakran ellenséges érzületeket vált ki. Az emberek ugyanis nem hiszik el. Az emberek sokszor jobban félnek a szeretettől, mint a gyűlölettől, mert a szeretett felelősséggel ját. Gyűlölni felelőtlenül is lehet, de szeretni csak kockázattal, következményekkel: sok sírás, satöbbi.
Aztán egy nap Dér Pista megutálta az embereket. Eladta a házat – ott lakott szemben anyámmal, amit szülőházamnak is mondhatnék, ha pontatlanul akarnék fogalmazni, mert nem ott születtem – de Pista történetét illetően ez legalábbis mellékes. Lényeg: eladta a házát, kiment tanyára lakni: „Messze akarok látni! Mert itt a faluban eltakarják előlem a házak a kilátást!” Amit mondott, akár filozófiai értelemben és vehetnénk, mármint a messze látás igényét. Csak a könyveit vitte magával. Soha nem vadászott, de megvolt a könyvespolcán az összes Széchenyi Zsigmond, és tőlem is kapott néhányat a saját írásaimból. Az alaszkai könyvemet nagyon szerette, mert mindig utazott. Fejben. A valódi utazást egyébként megvetetette. Igen, fejben utazott, voltak ilyen trükkjei is. Amikor egyszer arról beszéltem neki, hogy karibura vadászva az Old Steese főútról balra fordultunk le a Hot Springs felé… akkor ő kijavított, hogy Fairbanks városát elhagyva, Fox falunál jobbra kell fordulni a Hot Springs felé. Sosem járt ott, de a könyvekből: Széchenyitől és tőlem – megtanulta, megjegyezte. És kijavította a pontatlanságomat, s igaza volt, mert én már annyifelé jártam azóta, hogy elfelejtettem, hogy Foxnál valóban jobbra kell fordulni a Hot Springs és a T. Summit felé. Vagy a Dalton úton, ha az ember a Brooks Range felől menve akarja keresztezni a Yukon fapallóval fedett hídját, akkor csak egyenesen. Vagy, hogy az American Summitra az Alaska hwy-ről balra kell fordulni, aztán jobbra, ha Dawson-ba akarunk jutni. Pista a könyvekből tudta, hogy az alaszkai aranyláz 1897-ben nem Alaszkában volt, mert a Klondike folyó, és Dawson Sity nem Alaszkában van, hanem Kanadában. Pistának valódi élményei voltak, könyvből szerzett belső utazásairól alkotott pontos képei; igazi, élő ember volt. Valódi hívő a vallásosok közt. Belelovallta magát lelki tájaiba, melyek színesebbek és valódiabbak voltak a valóságnál. Belül utazott ő egyre.
Aztán eladta a tetőt a feje fölül, és utána nem sokkal összedőlt a tanyája. Ekkor a pincébe költözött, és ott olvasott a sötétben, a gyertya fényénél. Köhögött, kehes lett, aztán asztmás.
Többször vittem neki vadat: fácánt. És Dénes barátomat is megkértem, hogy ha fog halat, vigyen neki. Pistát a büszkesége modortalanná tette: durván elutasította a vadat s halat ((számára nem lett jó falat (bocs”, Arany!)) Egyszer vittem neki divatos kabátot; akkoriban sok pénzem volt: a Váci utca butikjaiban vásároltam. Pista majdnem hozzám vágta: „Mit képzelsz, hogy én is színész vagyok?! Azok viselnek ilyen buzis kabátot! No jó, hagyd itt, jó lesz a kutyám alá.” Ezt mondta… mit mondta – ordította a pofámba, én meg szégyelltem, hogy (akkor még) színész voltam, s nem olyan szabad ember, mint Dér Pista.
Calvero