A diktatúrákban szociálódott embertípus hajlamos indokolatlan tisztelettel viseltetni az egyenruha iránt. Ki ne emlékezne még arra a gomorgörcsre, amit akkor érzett, amikor a határon a vámtiszt… Pedig semmi csempészárú!... Mégis a tudatalattijában ott bujkált a félelem, pattanásig feszültem, mint vadnyúl a vackában.
Rosszmagam egy Belgrád melletti kaszárnyában töltöttem a katonaidőmet, ahol megtanítják az embert szakszerűen embert ölni. Eme szerzett tudásomnak később semmi hasznát nem vettem, mert mire bekövetkezett az engedélyezett emberölés szezonja, a délszláv háború, előtte öt évvel én a szülőföldemről a hazába költöztem. De ott, ama egy év alatt sok mindent megtudtam arról, miért írja Örkény az egyik egyperces novellájában: „ Az egyenruhát etetni és ingerelni, valamint a rácson benyúlni szigorúan tilos.” Mert az egyenruha egy vad állat. Amikor felhúzták rám az egyenruhát, és angyalbőrbe bújt ördög lettem, elhatároztam: ha már itt kell töltenem az elkövetkező évet, kipróbálom a fizikai erőm tűréshatárát. Ezért hát a hadgyakorlaton, amikor kúszni kellett az „ellenség felé”, én szándékosan a legnagyobb sáros tócsákat vettem utamba, és amikor az egyenruhához illő infan következtetést vonta tilizmussal, vaktölténnyel „legyőztük az ellenséget”, én olyan fekete voltam a sártól, hogy csak a szemem fehérje virított „hősi” korpuszomból. És ebből a kaszárnya parancsnoka nem azt a helyes le, hogy itt egy színész áll előtte, aki, képzeletének csábítására belement ebbe a háborúsdi játékba, hanem azt a téves következtetést vonta le, hogy én jó katona leszek, és ebből számos félreértés keletkezett. Először is: a hadgyakorlat után kitüntettek, és előléptettek őrvezetővé, majd tizedessé, mert jól tudtam ordítani – csak azt nem vette észre a parancsnok, hogy ordításomban őt utánzom; görbe tükröt állítok elé. És amikor ez után két héttel lebuktam, hogy a kerítésen átmászva kiszöktem a Bijelo Dugme rock-koncertjére, akkor fegyelmit kaptam, egy hétre rá pedig visszafokoztak közkatonává, mert a körletben nem tisztelegtem a parancsnoknak. Hiba magyaráztam, hogy a „tisztelgés” előfeltétele a tisztelet, aminek én nyomát sem éreztem magamban a műveletlen és bunkó parancsnok iránt; lefokoztak, és visszavonták a kitüntetésemet is, pedig nyakig sáros lettem érte azon a hadgyakorlaton.
Aztán, már Nyíregyházán laktam, amikor meghívtak fellépni az ottani rendőrkapitányságra (annak idején megzenésítettem sok Weöres Sándor, És Romhányi József verset.) Amikor megérkeztem, rögtön átadták a borítékot, benne a fellépti díjjal, amit nagyon helyénvalónak tartottam, és amikor gitárommal a nyakamban bementem a rendőrségi ebédlőbe (ami arra a másfél órára kultúrteremmé avattatott, de még érezni lehetett a lecsószagot), és belépésemre a tiszt felrikkantott, hogy: „Vííígyázzz!” akkor majdnem összefostam magam, pedig amúgy nem vagyok ijedős. És amikor már a harmadik szellemes Romhányit énekeltem el, és az egyenruhás közönség felől még egy mosoly sem… Akkor dal közben elhallgattam, odamentem a szervezőhöz és visszaadtam a gázsit, és otthagytam a közönséges rendőri közönséget.
És a színház felé tartva – jól emlékszem – elhaladtam egy szabóüzlet előtt (akkor még létezett ilyen szakma), és az volt kiírva az ajtó mellé: „Gyártunk: munkás ruhákat, egyen ruhákat”… akkor megálltam a tábla előtt, s bár magam sem tartok be számos szabályt, néha még a helyesírás szabályait is figyelmen kívül hagyom… de az „egyen ruhát” kiírás alá fekete filctollal odaírtam: „ De a gombokat majd tessék kiköpni!”
Ám ha azt hisszük, hogy a rendszer váltásával megszűnt az orwelli gondolatrendőrség és az egyengondolat, akkor tessenek már erről érdeklődni a miskolci Szemmelvert kórházban, akik rendre esztelen parancsokat kapnak. (Persze, hogy nem érted Barátom, mire gondolok, amikor ezt írom!... A megfejtésért fordulj a gondolatrendőrséghez!)
Calvero
