Tulajdonképpen kedvelem a háziasszonyomat. Csak nem értem. Olyan a szállásadóm, mint egy Hrabal-figurába oltott Kundera. Összegyűjti a másfél literes ásványvizes flakonokat!, elteszi: „jó lesz az még valamire…” Egy női Szabolcska Mihály. Kedves, együgyű. Az ő világánál szűkebb látóhatár bizonyára nincs is az egész Magyarhonban. Azt lát a valóságból, amit a népszínművek idillje sugall, vagy egy Harangozó Teri dal. De a népszínművekben és operettekben legalább van valami bonyodalom, konfliktus. Az én ötvenhárom éves szállásadóm élete mindettől mentes. Gyűjti a flakonokat: jó lesz az még valamire. És érthetetlenül boldog. Tiszta lelkű, hívő: templom. Ami ezen kívül van, nem érdekli. Már most boldoggá avatták, aztán majd szentté. Ilyeneket mond: „Még a bűnösökre sem lehet haragudni, őket is szeretni kell, hiszen ők is megjavulhatnak.” De a zenében kizárólagos: „ Amit te szeretsz, az nem zene!...” Fellebbezésem elutasítva. Ezt a huszonegyedik században elképzelhetetlen naivitást olyan dallamos, szép, végtelenül egyszerű és mégis egyéni nyelven tudja kifejezni, hogy egyes mondatai belopakodnak az ember szívébe.
Ma kölcsön kaptam egy könyvet a háziasszonyomtól (mert meglepően gazdag a könyvszekrénye.) A könyv szerzője valamikor tanárom volt; Hegedűs Géza bácsi; Nádasdi Kálmánnal együtt az utolsó polihisztorok voltak, s a mi generációnk szerencséje, hogy még tanítottak minket. (Nádasdi ama gróf Nádasdy Ferenc utóda, aki a Vadászati Védegylet első elnöke volt, csak a történelem lesodorta a nevéről az ipszilont, és „i”, került a neve végére. Ahogy Zsiga bácsi is eltüntette nevéről az egyik ékezetet, s így lett Széchenyi, s ezzel visszatért a legnagyobb magyar nevének írásmódjához… de ez egy másik ok volt, nem politikai.) Szóval Géza bácsi egyik könyvét vittem magammal ma; ha nincs látogató (hétköznap előfordul ez), akkor olvasgassak. Géza bácsi több regényt írt, és emlékszem, hogy amikor az Arcképcsarnokot írta, említette egyik órán, hogy száz magyar író élettörténetét akarja megírni, nem akadémikus stílusban. És íme, negyven év után ma elolvastam ezt a könyvet. Sok érdekeset tudtam meg belőle: pl. hogy Szerb Antalt (A Pendragon legenda, és az Utas és holdvilág remek szerzője. Ugyanúgy halt meg, mint Széchenyi Viktor, Zsiga bácsi édesapja. Csak őt nem a szovjetek verték agyon puskatussal, hanem a nyilasok.
Aztán ahogy ma e könyvben Áprily Lajosról olvastam (írói álnév, a valódi nevét a fia használta, aki szintén költő: Jékely Zoltán… csak a fia nem vadászott), és tudom, hogy Áprily remek kárpáti vadász volt; sok vadászati tárgyú verse van… és miért ne lehetne a szabad falfelületre, esztétikus üveglapra kiírni egy-egy pár soros versrészletét, ami a vadászatról szól…?! Az igazán egyéni megoldás lenne, és híven mutatná a vadászat poétikus hatását.
Tegnap mondta az igazgató, hogy volt egy negatív komment a Faceboock-on: hogy kevés információt adnak a dolgozók, a kilátott tárgyakról. Bár nem volt okom ezt magamra venni, mégis, aki tegnap kérdést intézett hozzám (a barokk vadászkonyhában „léptem fel”), az széles ismeretek birtokában távozott a falon fügő tárgyakról, megismerkedve a szurokfű virágzási ciklusától a vadnyulak nemi életéig.
És az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen mannyi azonosság van a tanult, régi szakmám, és eme hivatásom közt: mindkét esetben más közönség előtt kell „szerepelni.”
Erről jut eszembe: tegnapelőtt itt volt a Bodrogi (szintén tanárom volt a Színművészetin): itt lépett fel egy beszélgetős műsorban, a Díszteremben, melynek falán egy régi, remek stukkón Diana istenasszony hajszolja a szarvasokat. Gyula előadott a közönségnek néhány vadászhazugságot, utána végigvezettem a trófeaszobákon, de alig mutatott érdeklődést a Múzeum iránt.
Calvero
