Amikor 1995-ben a vadászművészek találkozóját, a Bükkszentkereszti Helikont szerveztem, a rendezvény egyik kísérőprogramjaként részleteket olvastunk fel bizonyos klasszikus vadászírók könyveiből, de a felolvasó nem árulhatta el, ki a szerző, ezt az ott lévő írófiókáknak ki kellett kitalálniuk. Néhányunknak sikerült, hiszen ha a szövegrészletben előfordult az „alkalmasint” szó, a tranzisztoros rádió, vagy gramofont hallgattak a táborban, akkor tudható volt, hogy Széchenyi a szerző. Ha a szöveg tudományosan leíró és pontos volt, szigorúan száraz: Kittenbergertől szólt az idézet. Ha a játszók és a közönség ásítozni kezdett, abból tudtam, hogy a részlet Bársony István valamelyik elbeszélése, melyben fél oldalon ír le egy lecsöppenő harmatot… és akkor rendszerint véget vetettem a szöveges-tanulásos játéknak. Mert sajnos Bársony nem csak a kilencvenes években (amikor a B. Helikont tartottunk), de már a századfordulón is kiöregedett a korából; első regényei és elbeszéléskötetei országosan ismertté tették, de időskori írásai már akkor is túl lomhák és unalmasak voltak a kor olvasói számára.
Később olyan programot is kitaláltunk a Helikonon, hogy az ott lévő kortárs szerzők olvastak fel saját írásaikból, és a többieknek azt kellett megfejteniük, hogy a klasszikusok közül kit olvasott legtöbbet; melyik szerző a kedvence; ki hatott legerősebben a stílusára. Mert az akkori szerzőkre (amúgy helyesen) hatottak az elődök. De legtöbbjük ma is a tizenkilencedik század elbeszélő, lineáris, anekdotázó stílusában ír. A legnagyobb hatást Fekete István gyakorolt az utódokra, bár ő is a tizenkilencedik század irodalmi hagyományait folytatta, és őt íróként és nem vadászíróként jegyzi a közvélemény, sajnos beletuszkolva az ifjúsági- és gyermekíró kategóriába, miközben a Zsellérek című regénye Móricz Zsigmond tömörségével, és társadalmi hátterének realista feltárásával bír.
A vadásznyelv, miként a nyelv is, nem végleges és állandó, örök kifejezési eszköz; folyamatosan változik, felcserélődik az szavak értelme, némely szavak előjele változik pozitívból negatívvá. Arany János irodalmi „aranykorában” még olvastak az emberek verseket. Ma már a széles többség, főleg a fiatalság csak a rap műfajtól kap rímeket, és sokszor olyan szavakat, melyeket a konzervatív és középkorú (nem középkori!) többség vulgárisnak ítél. Arany, Buda halála című versében az a sor, hogy Hunor s Magyar üldözik a „szarvas-gímet” nem azt jelenti, amit ma; a gím nem a fajt jelöli, hanem annak nemét, tehát a „hím” a mai jelentése. Az első magyar vadászkönyvben, Miskolci Gáspár Egy jeles vad-kert című könyvében még bibliai eufémizmussal ír az őzek nászáról: le sem meri írni azt a szót, hogy „üzekedés”, helyette az őzek „ismerkedéséről” és „borításáról” ír, mely szavak ma mást jelentenek, bár a borítás szót ma is használjuk, vulgáris szövegkörnyezetben, ha részegen felborítjuk az asztalt (absztinensek kivételek.) Jót mulathatunk az erdélyi Újfalvi Sándor Régebbi- és újabb vadászatok… című könyvén is. (Mindkét könyv megjelent reprint kiadásban), melyben megmosolyogni való ügyeskedéssel kerüli a testiség megfogalmazásait, valamint azon is mosolygunk, hogy már akkor is „benyaltak” bizonyos szerzők a hatalomnak, mert Újfalvi sokszor lihegve dicséri korának vezető politikusait, hogy: milyen ügyes vadászok (valószínűleg olyan ügyesek lehettek, mint később a román conducator.) És Újfalvi korában is voltak „sztár” vadászok (mint ma Jim Shockie), ilyen volt az ifjabb Wesselényi Miklós, kinek hősies tetteiről sok legendát tartott életben a szerző, néha olyan semmiségeket is, mint mikor egy mai bulvárlapban arról írnak, hogy melyik celebritás hagyta el a mobiltelefonját.
Be kell látnunk, hogy ma még csak kevés szerző mer eltérni az elődök harmatos csapájától. Márok Tamás próbálkozott néhány írásában új hangon megszólalni, például A képzelet vadászmezején című könyvében két írás már-már huszonegyedik századi nyelvezettel és szerkezettel keletkezett, de a könyvének többi írása visszafordul a hagyományos, anekdotázó hang irányába.
De hát a magyar vadászok többsége konzervatív, tehát mitől lenne az olvasó (az a kevés számú) másmilyen, és az igény meghatározza a kínálatot; magyarul: a vadászíróink nem követik a köznyelv változásait. Márpedig az utca ember másképpen beszél ma, mint Bársony István korában. Ha azt akarjuk, hogy írásunk eleven és élő anyag legyen, szerves nedvekkel, a mai kor jellegeivel, akkor meg kell újítanunk a vadászirodalmat. Mernünk kell beengedni az érzékiséget, akár az erotikát is, hiszen a szexuális ösztön ugyanolyan ősi, mint a vadászat ösztöne. Mernünk kell nevén nevezni a nemi szerveket, nem öncélúan!, hanem ha a történet megkívánja; ugyanolyan merészen kell és lehet használni az aktus magyar elnevezését, hiszen a „szex” szó orvosias, a „szeretkezés” lila műszó, amit prűd kékharisnyák találtak ki körömfestés közben. Ezzel szemben a „baszni” szó ősi hangzását egyik kifejezés sem tudja pótolni, mely szóból kiérződik a nomád jurták fülledt levegője. Ugyanolyan természetesen kellene leírnunk, mint a vaddisznó „görgését” vagy „búgását”; a szarvas „rigyetését”; az őz „üzekedést”; a menyétfélék „pepecselését” vagy „pacsmagolását”, ami eme kisragadozó nemi közösülését jelenti.
Nehogy azt higgyük, hogy attól felhígul egy párbeszéd, vagy nyegle lesz a szövegünk, ha leírunk olyan szavakat, melyeket a konformista és konvencionális társadalom borzadással olvas. Persze nem is helyes provokatívan használni ezt az irodalmi eszközt, vagyis öncélúan, ahogy korábban fogalmaztam. Azt se higgyük, hogy ez valami gyanúsan poszt-posztmodern irányzat, hiszen Céline 1932-ben megjelent Utazás az éjszaka mélyére című korszakos regénye már él ezzel a kifejezési móddal, és számos követője akadt, Keruac-tól egészen Esterházy Péterig. Ha tehát komolyan vesszük azt (miként magam teszem!), hogy a kortárs vadászirodalomnak meg kell újulnia, s nem elszigetelődnie a rétegkultúra lakatlan szigetére; hogy beépülhessen az egyetemes magyar irodalomba, akkor le kell ráznunk magunkról a port, ki kell szellőztetni felünkből áporodott stílusok levegőjét.
Calvero
