Számmisztika
“Az univerzum mindig segítségünkre siet, ha álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk. (…) Az első hegymászó tudta, mi jó a kalandvágyban: elfogadni a kihívást, és menni előre. Tudta, hogy egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.”
Paulo Coelho
Egy kedves barátommal arról beszélgettünk nemrég, hogy miféle renyheség vezette a helység névadóit, amikor összehívtak egy értekezletet (mert minden korban értekeznek, hogy renyhe határozatokat hozzanak) arról, hogy mi is legyen a várossá növő helység neve. Volt közte biztos patópál is, aki azt mondta, hogy ej, ráérünk arra még, de eztán, mivel már várta őket a névadási ünnepi vacsora, egyikük siettetni kezdte az értekezlet menetét, és a homlokához kapott: “Várjámá’, hány kilométerre vagyunk Pest-Budától (mert már a vízfejűek akkor is vízfejnek tartották a fővárost.) Hatvan, mondta valaki, rövid számolgatás után. “Ó, hát akkor megvan, legyen a város neve Hatvan!”
Ebben megnyugodtak, és siettek az étterembe, ahol már meg volt terítve, és a butykosokban gyögyözött a mátrai fehér bor. Vacsora közben aztán szóba került, hogy mi legyen a következő város neve, mert annak elöljárója is ott volt a vendégek közt. “Nyolcvan”, mondta tele szájjal az egyik elöljáró, “hiszen nyolcvan kilométerre van Pesttől… Ezen aztán elcsámcsogtak darabig. Aztán az egyik vendég, a sikeres névádások örömére felemelte a poharát, és mikor szeme megkadt a gyögyöző boron, így rikoltott fel: “ Legyen a következő város neve Gyöngyös! Ott terem ez a gyöngyöző nedü!”
Nem volt ellenvetés, mert már mindenkit jobban érdekelt az tányérja, mint a következő város elnevezése.
Ha nem így lett volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna. Mert így haladtak volna az elnevezésben az ezeréves határig. Akkor én a Százhatvani Nemzeti Színház vezető színésze lettem volna tizenkét évig, ami – lássuk be – nem egy közönséget vonzó elnevezés.
De így lett az, hogy az a város, ahonnan most e jegyzetemet írom, egy szám nevével azonos. És talán nem véletlen, hogy 1956 hatodik hónapjában születtem. És talán az is sorsszerű, hogy a ház, ahol felnőttem, és ahol anyám ma is él, nem valami néphősről van elnevezve, hanem az a neve, hogy: 6.-ik utca. És a számokhoz köthető az is, hogy Százhatvan városában a 2. utcában laktam.
Ja, és ezt a Hatvan Panzió 6-os szobájából írom.
Az ördögi hatos. Az ördögi alkohol, mely a bensőmben lakol lekötözve, és a lakat kulcsa messze el van dobva.
“Könnyű azért szenvedni, mert szeretünk valamit, vagy mert küldetésünk van: az ilyen szenvedés csak jobbá tesz minket.”
Coelho
Calvero