Friderikára gondoltam merengve, mert halálosan szerelmes voltam bele. Keményen eldöntöttem, hogy tetszeni akarok neki.
Friderika hiánya mindig szomorított, helyesebben megfosztott a vidámságtól. Olyan voltam, mint egy tónak a vize, amelyet magas hegyek vesznek körül, és eltakarják előle a napot, és ezért mindig sötét és bánatos. Ha a hegyeket elmozdítanák, napfény nevetne a víz tükrén. De a hegyek mindig ott állnak, és a tó szomorú. Én is szomorú voltam, mint egy hegyvidéki tó, és még a hegy árnyékénak nevét is tudtam: Friderika. Ha tehettem, mindig a közelében voltam. Már akkor megéreztem a közeledését, ha háttal voltam a büfé ajtajának – ami különben ritkán esett meg, mert mindig ott volt félszemem az ajtón, nem jön-e véletlenül be Friderika. Bámultam a húsos, közönségesnek mondható, mégis szép, szabályos arcát. Figyeltem Friderikát, aki a szórványfalvakból küzdötte fel magát: parasztlányból lett színésznő. Akinek a turbékoló kacagása volt a varázsa, ebből a képességéből élt, és a színpadot a férfiakon keresztül hódította meg, mert ennek a kacagásnak soha egy férfi sem tudott ellenállni… Sem az igazgató, sem a rendező. Olyan kacagása volt, hogy első fellépése után még a kritikusok is bedőltek Friderika remek gyöngyöző kacagásának. Friderika szeretett paradicsommadárnak öltözni, civilben is jelmezben járni, híres emberek társaságában mutatkozni, kiknek tekintélyébe kapaszkodva magasabban lebeghetett. Ezért cserébe kiszolgálta őket női mivoltának teljes tárházával. De minden arcvillanása, mozdulata és szava elárulta, ki is ő. Látni véltem őt izzadt ingben szenet lapátoló apja mellett, s láttam az anyját is, aki büszkén mutogatja a szomszédoknak lánya fényképét, és láttam őt magát, amikor otthon a faluban lemállik róla ez a máz. Ha vastagon lealapozott arcára néztem, láttam rajta a szorongást, hogy most kell torkon ragadni a szerencsét, marokra fogni s nem engedni: harminc felett ketyeg már a biológiai óra. Most kell sok főszerepet játszani, nem is a karrier miatt, mert az úgysem tart sokáig. Mert egy színházban hamvas és fiatal színésznőkre van szükség, középkorúból legfeljebb néhányra, inkább a csúnyácska karakterekre, öreg színésznőből pedig egy színházban csak egy kell, aki az örök nagymamákat játsza, aki tud foghegyen édelegni és hímzett papucsban csoszogni. De neki – tudja ő maga is – nincs drámai súlya, a karakterekhez nem elég csúnya, amije van, az a bujaságot sugárzó szépsége. És ha megkopik buja bája, a színészi pályája is zátonyra fut. Most kell férjet fogni, lehetőleg tekintélyest. Alsó hangon rendezőt. Vagy igazgatót. Az igazgató mondta is a múltkor, hogy: “Frigidkém, ebben az évadban kipróbállak, benned gondolkodom…” Néztem Friderika kipirult arcát, és próbálom elképzelni, hogy ki lesz az a rovarember, aki majd elkábul rózsaillatú nektárjától, beszédül e rózsaszín szirmok közé a bibéig, és észre sem veszi, hogy e húsevő növény hamvas szirmai bezárulnak fölötte.
Friderika vadgerle hangon felkacagott, felém pillantott… És talán elcsípte az elmélkedésem utolsó foszlányát. Elkomolyodott, leejtett állal nézett rám. Elszégyelltem magam, felálltam s elköszöntem. De Friderika nem nézett utánam, csak nevetett, és a válla le-föl szökdécselt. A büféből kilépve darabig álltam az ajtóban, aztán halkan felzokogtam a hodfénybe.
Calvero
