A Farkasfog dedikálásakor (meg máskor is) a válaszomat várták arra a kérdésre, hogy miért vettem fel pár évvel ezelőtt a Nomád előnevet. Arra is válaszolnom kellett korábban, hogy miért vagyok Calvero, de az már régen abszolváltam azzal a magyar ázattal, hogy Calvero egy Chaplin-figura a Rivaldafény című filmből. De miért Nomád?...
Már így születtem. Amikor megtanultam betűt vetni, első aratásom egy juhokat terelő embert ábrázoló kép hátulján volt: „Földi Lacika képmása.” De ekkor még nem éreztem, hogy nomád vagyok. Hanem…
Még szintén gyerekként, apámmal valami hasonló párbeszédet folytattunk:
–Apu, mi magyarok vagyunk, ugye?
–Igen, fiam.
–Akkor mi Magyarországon élünk.
–Nem fiam. Mi Jugoszláviában élünk.
–Akkor mi Jugoszlávok vagyunk…
–Nem… vagyis papíron.
–Milyen papíron. Mutasd meg.
–Nem mutathatom, mert az valahol Franciaországban van… ha van.
Itt elakadtunk, mindketten belegondoltunk.
–Azért nem vagyunk Magyarországon, mert elüldöztek minket onnan?
–Nem. Mi nem mentünk sehova.
–Akkor mégis Magyarországon lakunk.
–Nem!
–Mért kiabálsz? Nem én akartam, hogy…
–Jó, nem kiabálok, csak…
–Értem, Jugoszlávia megszállta Magyarországot.
–Nem. Vagyis nem így pontos. Elcsatoltak minket.
–Mit csináltak? – kérdeztem riadtan, és apám nadrágszíjára néztem, amivel megvert egyszer, mert ellógtam otthonról, és két napig kerestek, s végül a szomszéd faluban akadtak rám, ahol valószínűleg a nomádság művészetének titkát kerestem. – Mit csináltak?!
–Elcsat… Mindegy. Érd be azzal, hogy magyarok vagyunk.
No, én beértem volna ezzel, csakhogy az iskolában, és minden ünnepségen azt énekeltették velünk: „Hej Sloveni, jos te zivi…” És egyszerre kellett tapsolni arra, hogy: „Tito, partija!”
Kisdiákként kihajtottak minket a marsall születésnapját ünnepelni, és a tanárok vezényszavára egy emberként kellett tapsolnunk: Él–jena-mar–sall! A marsallnak szóló jókívánságokat stafétabotba rejtve, szép lábú futóbajnok lányok vitték, s adták kézről kézre. És nem értettem, miért rejtik botba a jókívánságot, ha őszinte. És azt sem értettem, miért kell egyszerre tapsolni, holott az egyszerre tapsolást még a színészek sem várják el meghajlás közben – egyszer nálunk tájolt a színház, és láttam, ahogy a színészek fáradt arccal, egymás kezét fogva hajlongnak, mi pedig lent a nézőtéren csupán udvariasságból tapsoltuk meg őket, platy-platy-platy, mert nagyon unalmas előadás volt – de ők legalább élő művészemberek voltak. A marsall nem művész volt, soha nem is láttuk, mégis vezényszóra tapsoltattak minket. Egyszer aztán kipróbáltam, mi lesz, ha nem tapsolok: a harmadik ütem után leengedtem a kezem, él–jena-mar… Zsebre vágott kézzel néztem a tapsolókat, de amikor ezt észrevette a vegytantanár, áttörte magát a diákok során, és a fülemnél fogva rángatott ki az iskola színe elé. (A fülem megfelelő fogantyút kínált erre.) És azt mondta, hogy izé… szabotárs! Ezt kiáltotta többször is felháborodva: szabotááárs! S én nem tudtam, ki az a Szabó társ, valamelyik elvtársára gyanakodtam, aki foglalkozását tekintve úri szabó… bizonyára Szabó vezetéknevű, akit segítségül hív a megbüntetésemre. De Szabó elvtárs nem jött, ezért a vegytantanár saját kezűleg járt el a dologban, mégpedig úgy, hogy két ujjával megragadta a pajeszomat, ahol köztudottan csekély erő befektetésével jelentős fájdalmat lehet okozni. És húzta, egész addig, amíg el nem sírtam magam az iskola színe előtt. Ezt a megszégyenítést nagyon rossznéven vettem, de tanultam is belőle – nem úgy, hogy később bármikor is együtt tapsoltam volna a tömeggel! Hanem ha életem során pimasz gyereket akartam megfegyelmezni, akkor két ujjammal picit meghuzigáltam a pajeszát, s így csekély erő befektetésével jelentős fájdalmat tudtam okozni.
Aztán pedig amikor sok évvel később Magyarországon lettem egyetemista, akkor csodálkoztak, hogy: „Ez a jugó srác nagyon jól beszéli a magyart!” És ezt dicséretnek szánták, és a hatóságok több besúgót állítottak rám, mint valami veszélyes bűnözőre, mert Jugoszláv útlevelem volt…
No így. De már előtte is, szintén gyermekkoromban, a falu azon részén parasztgyerekek laktak, velük játszottam, akik kigúnyoltak, hogy: „úrigyerek”, mert apám pedagógus volt. A pedagógus gyermekek pedig „parasztgyerek”-nek mondtak, mert parasztgyerekekkel játszottam, és főleg, miután a Mezőgazdasági Szakközépbe iratkoztam, ahol szintén csupa parasztgyerek tanult, akik „úrigyerek”-nek csúfoltak… Ördögi kör. A soha, sehova nem tartozás nomádsága.
S mivel eddigi életemben soha nem volt saját lakásom, mindig színészház, albérlet, szálloda, csövezés; sokat utazgattam a világban, egyik kedves barátom azt mondta egyszer, hogy: te nomád vagy. Hát így, röviden.
De összefüggésben lehet mindez a színészettel is, hiszen minden szerepnek más a neve. Negyed százada publikálok a Nimródban, de mindig más néven szignáltam a jegyzeteimet. Igen, ez is egyfajta infantilis szerepjáték volt. Csak néhány név, amire még emlékszem: Vadföldi; Földönkívüli; Földin Kívüli; Eflaci; Mai Sólyom; Gabriel Living; Zemják… Nomád.
Hát így. Röviden.
Calvero
