Tegnap este már lefeküdtem – nem, még nem a koporsómba, meg hát vampír sem vagyok – amikor kezdődött valamelyik csatornán az Alkonyat. Tudtam, hogy ez valami bárgyú vámpírtörténet, de hát nem jött álom a szememre, éber voltam, mint egy élő halott: megnéztem. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de “bezzeg a mi időnkben” még tudtak jó vámpírfilmeket forgatni, egészen a horrortól olyan groteszkig, mint amit Polanski jegyzett. Ezt az Alkonyatot Lea lányom tizenhat évesen elolvasta, de két év múlva már szégyellte, hogy olyan gyerekes volt, hogy… Szóval, ebben vannak jó vámpírok, akik megvonják maguktól a vörös testnedveket, akikbe bele lehet szeretni; és vannak gonoszak, akik isznak, “mint az állat”: vért isznak. A jó vampír (nevezzük absztinesnek) elszántan le akar szokni a vér ivásának káros szenvedélyéről, és amikor a szerelmét megharapja egy gonosz vámpír, önfeláldozásból kiszívja szerelme sebéből a mérget… de közben – ezt ő álltja egy későbbi párbeszédben – majdnem visszaesik: kísértésbe kerül, hogy ne csak a mérget igya, hanem engedje vissza magába a vörös ördögöt; térjen vissza a vörös lé rendszeres fogyasztásához, és szerelme vérével lakassa jól szenvedélye vágyait…
Nekem erről szólt az Alkonyat című gagyi.
Kanadában nem tapasztaltam, hogy acsarkodnának egymással az emberek. A birtokszomszédokat rendszerint hegyek és folyók vagy több kilométernyi erdősávok választották el egymástól. David, aki Alberta északi részén kiirtotta az őserdőt és bozótost, nem sokat törődött az ő birtokán kívül eső világgal. Velem is csak annyit, amennyi muszáj volt.
Reggel hét órakkor kezdődött a munka, de én már pikadat után kint tébláboltam a nyárasban, mert nem tudtam aludni a moszkitóktól. Egy rozoga gerendakunyhóban laktam, melynek még a réseiben is moszkitók voltak meghúzódva. Lustán szállongtak, dongtak a kunyhóban, valóságos függönyt vontak az ágy köré a zümmögésükkel. És hiába csapkodtam, hiába téptem szét a moszkitók szövedékét, rögtön újra visszaereszkedett a hangfüggöny, de olyan konokul és bosszantóan, hogy ha egy pillanatra abbamarad, már az a váratlan csend is bántó volt.
Mégis annak a magánynak volt valami vad izgalma. Mert Keg Riverben bár volt templom, kint a semmiben. A temető meg!... Száz éve nem temettek oda senkit, mióta kihaltak az ottani indiánok, a fehéreket Menning-be viszik öröknyugodni. Keg Riverben nem illik meghalni az embereknek. Csak kísértetnek lenni illik. A temetőben a földön kúszó gyom mindent elborít. Nem elégedett meg annyival, hogy dühösen elterpeszkedett a néhai virágágyásokon, hanem felkapaszkodott a sírokra is, mohó türelmetlenséggel belecsimpaszkodott a márványlapok repedéseibe, és eláraszotta a kaviccsal leszórt utakat, mintha vadul burjánzó életerejével maga alá akarná temetni a halál utolsó nyomait is. Olyan temető volt ahol már semmi kapcsolat nincs a világgal, csakis a halál uralkodik. Egyedül a halál.
A szegedi lakótelepen, ahol utoljára nomádkodtam, egymás lépteit is hallják az emberek, és idegesíti őket a másik hangja. És azzal szórakoznak, hogy rosszindulatúan figyelik az egymástól kiszűrődő apró, családi neszeket. Néha azt hitte az ember, hogy megtámadtak valakit: nyögések és éles kiáltások hallatszottak. Mintha valami kínvallatás helyszíne lett volna. Pedig szó sem volt ilyesféléről: csak valamelyik operettrajongó énekelgetett a hetediken.
Igen, a magány, tudom… a magánytól való félelem. Sok gazdag embert visz rá, hogy eladja a remek házát, és beköltözzön egy ilyen kilenc emeletes emberraktárba. Főleg az öregekkel és magányosokkal van így. Nem vallják be, de jól esik nekik a zsúfoltságból eredő lárma és meleg, a közvetlenség hamis képzete. Még ha visszavonulnak is a lakás zárt falai közé, valahogy kevésbé nyugtalanítja őket a gondolat, hogy egyedül kell meghalniuk. Jó tudni, hogy karnyújtásnyira tőlük emberek élnek és mozognak, akiknek talán lehallatszik a lépte a plafonon keresztül, vagy a fal túlsó oldalán lélegeznek. Igaz, hogy ismeretlenek, sőt, talán éppen ellenségek, de mégis csak emberek. Emberek, és nem kísértetek. És még felkopogni is jólesik nekik a söprűnyéllel, hogy: Kuss legyen odafent!
Calvero
