Tudom, hogy a szójáték a humor legalsóbb polcán helyzekedik el, mégis néha kifejezőbb és szellesebb az intellektuális humornál, gondoljunk csak a nagy Latabár Kálmán Frosh alakítására a Denevér című operettben: következetesen “igázgató úrnak” szólítja a főnökét, aki annyira hülye, hogy nem veszi észre a részeg szolga gúnyolódását.
Én is sokféle igazgatóval sodródtam össze életem során, ide veszem még a Mezőgazdasági Szakközép igazgatóját, aki szeretett vadászni, és mindig segg részeg volt, és nekem már abban a koromban rengeteg tudásom volt a vadászattal kapcsolatban, legalábbis az igazgató tudásmennyiségéhez képest, és ezze némi tiszteletet vívtam ki nála; szívesen beszélgetett velem óra alatt is a vadászatról. De egy újságcikkemen felkapta a vizet (annak idején már próbálkoztam megkapaszkodni Pegazus sörényében, és néha írtam a helyi napilapba), mely cikkben lázítottam a fiú diákságát, hogy merjenek hosszú hajat viselni, amit az igazgató tiltott. No, ekkor ki akart rúgatni a iskolából, de a magyar tanárom megvédett, azzal a magyarázattal, hogy: “igaz, kicsit hirtelen ez a fickó, de tehetséges.” (Állításának “bianco”dícsérő részét később némiképp sikerült bizonyítanom, de a mindenkori hatalom – igazgatók, rendőrők stb. – egész eddigi életem során még a puszta létezésemet is sokszor provkációnak vélték.)
A színházakban sokféle igazgatót láttam: Gion Nándor író például nagyszerűen igazgatta az akkori Újvidéki Színházat, aztán Nyíregyházán lénerpétertől láttam, hogy lopja ki a díszeltből a pénzt, és épít belőle saját magának balatoni nyaralót, s amikor jött a lebukása, akkor az egészet a gazdaságis nyakába varrta, akit perbe fogtak hűtlen kezelésért, de az elvtársai (akkor is így működött), kihúzták a slamazból. Ugyanaz a léner később ugyanazt megcsinálta a József Attilában, de időben ellógott nyugdíjba, az egész problémát az utódaira hagyva – ma is nyögik ennek anyagi terhét. Miskolcon halasi saját zsebre működtetett szinkronstúdiót, amit időben megszüntetett, hogy elévüljön a dolog, amire felelősségre vonhatják.
Nem folytatom a sort. Biztos vannak remek színigazgatók is, nem vonom ezt kértségbe. Az én sorsomat és életemet többnyire nem ilyenek igázgatták. Ki hitte volna, hogy Hegyi Á. J.-t még visszasiratom, aki befüvezve sokszor úgy ordított a színészekkel, mint az álltidomár… bár azok valószínűleg nem ordítanak… És mai fejemmel úgy gondolom, hogy mégis ő volt életem legjobb igazgatója. Többségük vagy ártalmas volt, vagy fölösleges. Mert ha, teszem fel, egy igazgató, nem tudja percnyi pontossággal, hogy mi történik a színházban; aznap mit játszanak, hány órakkor; ki játsza a szerepeket… akkor az az igazgató, mit igazgat? A szétseggel foteljében a vánkost? Vagy mit.
A múlt század hetvenes éveiben a New York-I filharmónikusok megharagudtak az akkori karmesterre, fölöslegesnek vélték a jelenlétét a pultban, és amíg a karmester szabadnapos volt, titokban, de nagy nyilvánosság előtt tartottak egy performance-t: odavittek egy fehérarcú csimpánzt (pan troglodydes). Kezébe nyomtak egy pálcát, és a majom tessék-lássék hadonászot a pálcával… miközben a zenészek jobban előadták a darabot, mint ahogy a karmester irányítása alatt. Ezt aztán a világsajtó meg is visszhangoztatta, és az a karmester megszégynülten ment el valamelyik zeneiskolába, szolfézst tanítani.
Jó kérdés lenne persze, ha azt kérdezéd tőlem Barátom: és te milyen igazgató lettél volna? Mire gondolkodás nélkül azt válaszolnám: pocsék. Tegeződnék a takarítónőkkel, bevezetném a szereposztó dívány feledésbe merült intézményét… Nem véletlen, hogy mindig kerültem annak veszélyét… Negyven éves kormban ugyan egy akkori polgármester behívatott elbeszélgetésre, hogy mi lenne, ha én venném át a színház vezetését, de én vonakodtam, s mire tétován belementem volna, egy jó kollégám megfúrt.
Ma is őszintén hálás vagyok neki, hogy nem lettem igázgató.
Sok kalandról maradtam volna le.
Calvero
