Azon a tavaszon üzenet várt a portán: a Másik színház igazgatója nézte az előadást, szeretne velem beszélni, a büfében vár. Szándékosan megvárakoztattam: mindig élvezettel provokáltam a hatalmasokat; a szokásosnál tovább sminkeltem le, kényelmesen öltöztem át.
A büfé félreeső részéről felém intettek. Odamentem. Bemutatkozott, kérdezte, mire hívhat meg. Pinakoládát. Mit? Az egy koktél, mondtam. Aha, mondta, és ő sört ivott. A pincér lerakta az italokat. Az igazgató pár szóban értékelte az előadást azokkal a semmitmondó szavakkal, melyek a szakmában az óvatos dicséretet jelentik. Apró, nyirkos szemei, mint a csigabiga-szarvacskák tapogatták az arcomat, ruházatomat. Keze fehér volt, zöld erekkel, parazita ujjakkal, s a bal mutatóujján olyan vastag aranygyűrűvel, amilyent a cigányok viselnek lakodalomkor. Zömök teste helyzetén gyakran változtatott: sem a keresztberakott láb, sem az asztalra könyöklés nem tartott pár másodpercnél tovább. Közben egyszer sem vette le rólam a szemét, nézett, fürkészett, feje nyak nélkül ült puha testén, mint sült malac a tálcán. A feje úgy egészében is sült malacpofára hasonlított, vörös, töredezett bőre szinte rásült az arccsontjára. Járatos volt a politika és a közélet zavarosában; tudta, mennyi semmitmondás után illő rátérni jövetelének célára.
– Beszéljünk az átjöveteledről. Neked a mi színházunkban a helyed. – Felrántotta a szemöldökét. – Tudnék lakást is biztosítani.
Nem soroltam okokat, hogy miért nem. Egyelőre nem. Miért? Csak. “No jó, ha mindenképpen indokolnom kell: tudomásomra jutott, hogy a jövő évadban műsorra tűznek egy rockoperát, és ezt a műfajt nagyon közel érzem magamhoz,és talán vagyok olyan szabálytalan és mocskos, amilyen a rock hiteles megszólaltatásához kell.”
Az igazgató térde táncolt az asztal mellett, le-föl ugrált a térdkalácsa, mint a dugattyú, izgágán felpattant: “Majd szólj, ha megjött az eszed!”, mondta, intett a söntésben várakozó sofőrjének és sietve elhagyták a büfét.
Calvero
