Hajós Juci költő és színésznő volt. Rendszerint félmeztelenre vetkőzve szavalt. Kamasz voltam, még jóval érettségi előtt, amikor először hallottam róla. „Apám, gyereket akarok tőled!” Ez egyik versének címe volt.
És tíz évvel később, amikor a színház pincéjében Hajós Juci kilépett a bugyijából és felém tolta formás, körte alakú fenekét, talán éppen ez a verse jutott eszembe. És ez bizonyára fokozta hevületemet, mert olyan bizsergető bűn szaglott fel belőle. És az is izgató volt, hogy én, a huszonöt éves színész, egy érett, negyvenkét esztendős színésznőt…? Aki legendás költőnő… Akiről már kamasz koromban hallottam, és akinek körteformájú feneke volt, miként ezt mondottam. Ha olyan hajlamom lett volna, a felém nyíló tulipánjába nyomakodva azt lihegtem volna a fülébe: itt van apád. De nem mondtam semmit, mert nem volt olyan hajlamom, és szeretkezés közben beszélni csak később tanultam meg. Nem haboztam, annál is kevésbé, mert Hajós sürgetőleg pillantott hátra: no, mi lesz már! Fejmozdulata: mint mikor a hátasló visszanéz a lovászra. Ügetésből vágtába sarkalltam magam, Hajós is besegített: a középső ujjával babrálta magát: nem maradt el a hatás, meredt az eredmény!… S jött a hang, a jajongó vadliba hang, és a végén pedig Hajós ernyedten rogyott az asztalkára, én az ő hátára. Utómunkálatok: papír zsebkendő, bugyi vissza, esetemben gatya -, nadrág fel, kotorászás cigi után, rágyújtás.
És semmi fásultság! Ellenkezőleg: élénk finomság tört fel lelkem félhomályából. Megfogtam a kezét könnyedén, mint a lepke szárnyát. Ő lassan, ernyedten nyitotta a markát, és azt az ujját finoman a számba csúsztatta. És újralobbanó vággyal szopogattam okosan hosszú ujjának begyét, és éreztem a szent nősténysége szagát, és képzeletemben magam előtt láttam azt a g-húrt, melyen tremolózott.
Aztán ismét bugyi le, körte.
Calvero
