Mentünk a kocsi felé, mint két szerelmes, akik szeretkezés után sétálnak, ahogy csakugyan volt. Galambkék hajnalban ballagtunk a nyárfák alatt, az égen bíbic bucskázott, és a vízen kormoránok tocsogtak. A tó vize acélszürke volt, és az éles súrlószélben a kanadai rezgőnyár levelei halkan cidriztek. Hatalmas égbolt, világos, rajta sötét, palaszínű síkok. Kimentünk egy mólóra, mely brutálisan nyúlt be a tóba. Leültünk a peremére, s a deszkák résein keresztül néztük az alattunk imbolyogó mocskos vizet. A móló tartóoszlopaira zöld, nyálkás réteg rakódott, hínár haja lengett a vízben. Mint egy vízbefúlt szűzlány szétbomló haja. Halkan felröhögtem. Éva kérdőn rám pillantott, s ahogy néztem megejtően csúnyácska arcát, úgy éreztem, hogy ez a lány nagyon megérdemelné, hogy szeressék, és abban a pillanatban én is nagyon-nagyon szerettem, de azt is tudtam, hogy ez a pillanat csak addig tart, ameddig egy pillanat tarthat. Kezemet a térdére tettem, ujjaim, mint őshonos pannon lábatlan gyíkok, lassan kúszni kezdtek a szoknyája felé. Éva úgy tett, mintha nem venné észre, térdeit lassan, mintha csak véletlen lenne, szétnyitotta. Tenyerem vak tengeri csillagként bújt tovább befelé, egyre beljebb az izgalom algáinak sűrűjébe. Aztán hanyatt döntöttem, locsogott alattunk a móló alá szorult tó vize; a móló lábai ott álltak a szennyes lében und lében lásszen. Közelről néztem az arcába. Miféle élet várhat Brunner Évára? Ki fogja felvértezni a csúnyaságából adódó gúnyos mosolyok ellen, a barátságos szomszéd hentes ellen, aki büdös húst mér ki számára; azok ellen, akik lenyúlják a pénzét, akik megtömik, felcsinálják és magára hagyják, miután azt hazudják, hogy lesz legközelebb. Éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett az együttérzés hullámai.
– Már soha többé nem találkozunk – mondtam Évának szeretettel, és forrón megcsókoltam.
– Tudom – mondta Éva szeretettel, miután megcsókoltam.
– Nem azért. Te is azt élted át az éjjel, amit én – mondtam, és ismét megcsókoltam. Nyelve puha és hegyes volt, szája meleg szilva: kicsit édes, kicsit fásult, kicsit rohadt.
– Nem kell magyarázkodnod. Értem én. De azért… te elég komplikált személyiség vagy.
– Nem vagyok. És nem magyarázkodom – magyarázkodtam –, én csak egy csomó különböző ember vagyok egy személyben.
– Ezzel majd előbb-utóbb meggyűlik a bajod. Hacsak időben ki nem játszod magadból azt a sok embert.
Már magasan járt a nap, amikor a kocsi felé mentünk. Fény szikráztatta a reggeli rézsút fényben szégyenlősen a fű közé bújt pocsolyákat. Félóra múlva, visszaérve a városba egy piros jelzésnél kiszálltam. A lámpa zöldre váltott, s ő elhajtott. A nyitott ablakon át valamit felém kiáltott. Ilyesfélén szólt: … bejutok még!
– Hova? – kiáltottam vissza, de ő már nem hallotta.
Álltam bambán. Később egy kamion száguldott el mellettem, megcsapott a szele. És akkor hirtelen megértettem, mit kiáltott Éva a kocsi ablakán át: “Eszedbe jutok még!”
Elbizakodott szépség, gondoltam megbocsátón. Mosolyogva elindultam hazafelé. Valamelyik bolt előtt egy ládában tejeszacskókat láttam, lenyúltam, kezemben a zacskóval mentem tovább, kiharaptam a sarkát, csecsemői mohósággal vettem a számba, nyomtam, passzíroztam magamba a tejet, markoltam a zacskót, mint egy amarcordi nagy csöcsöt. Az üres zacskót összegyűrtem, menet közben a magasba ugrottam, és egy kukába dobtam. Csont nélkül. A madarak hajnali dalukat fújták, és én is boldog voltam, mint egy bolond sármány, eszedbe jutok még!, ismételtem nevetgélve.
És másfél év múlva Brunner Éva úgy jutott eszembe, mint féltégla az ablakba.
Mésfél évvel később:
A színház zenekarába új rézfúvós szerződött. Állítólag jó zenész volt, de szerintem ezt a hírnevet azért kapta, mert annyit ivott, hogy barátainak valami magyarázatot kellett találni rá… Az illem szerinti bemutatkozáskor elég hangosan és érthetően mondtam a nevem, mire a zenész: “Hát maga az? Hát mit szól, hogy megvan a gyerek! És ráadásul fiú… biztos örül!” Darabig néztem rá, talán bővebb információ reményében. “Gratulálok!”, mondtam kicsit közönyösebben a kelleténél. A zenész pillanatra eltátotta a száját, a mosolyt az arcán felejtette. “Mihez?”, kérdezte. “Mit mihez?”, kérdeztem. “Mihez gratulál?”, kérdezte ugyanúgy. “Hát a gyerekéhez. Most mondta, hogy fia született.” Eltartott darabig, mire megértette: mint mikor sötét kútba kavicsot dobnak, úgy esett le neki. A rézfúvósok hurutos röhögése közepette elmagyarázta, hogy személyesen ismeri Brunner Évát, akinek nemrég fia született, és Brunner Éva azt állítja, hogy a gyereknek ön az apja.
Calvero
