A nyolcvanas évek elején eldöntöttem: kockázatos kalandba vágok: megnősülök. Elég az asztalon alvásból!- lázadtam önmagam ellen; elég a bizonytalan tisztaságú vaginákból!- lobogott bennem higéné szentsége; elég a kupacokban gyűlő női bugyikból!- harsogtam jakobinusként, delákroái szabadság vezeti a népet; elég volt a parkok padján evett szomorú, vizenyős szendvicsekből!- üvöltött bennem benkelacibácsi. Nem-hagy-juk! Nem-hagy-juk! Fegy-ver-be! Fegy-ver-be!
Otthont akartam. Fürdőszobával! Asszonyt akartam. Nem csak lustaságból. Szeretni akartam azt az asszonyt. Nem csak nőt akartam. Feleséget. És azt kívántam, bárcsak mindig olyan jó ember lettem volna, amilyen lenni akartam.
Hosszú idő után megfürödtem, és ez a vadiúj helyzet növelte a komfortérzetemet, alapját teremtetve némi önbecsülésnek. A Largo diszkóba mentem. A pultnál vettem egy üveg fehér bort, nyakon ragadtam és megálltam a lépcsőfeljárónál, ami a tánchelyiségből vezetett az italozóhoz. Nő jött felfelé a lépcsőn a táncolók alvilága felől. Fénylett a szeme. Már a lépcső aljáról látszott, hogy fénylik a szeme. Felért a legfelső lépcsőfokra… és, köszönt nekem!
Biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk. Mégis ismerős volt. Olyan ez, mint amikor emlékezünk egy réges-régi találkozásra, ahol sohasem lehettünk, mégis ott voltunk, hiszen találkoztunk. Utánaeredtem. Láttam, hogy a pultnál kér egy kólát, aztán fél fenékkel a bárszékre cuppan.
Mellé álltam. Felé fordultam.
– Szeretnélek élettársul! – kiáltottam az arcába, túlharsogva a zenét. Szándékosan leheltem az arcába, hogy érezze a borszagot, mert én kifaggattam a lenini tanokat, hogy tanulnitanulnitanulni, és tanulásom gyümölcseképpen jutottam ama tudás birtokába, hogy minden borok közül a rizling büdösíti leginkább a leheletet. Jobb, ha már most megszokja. – Élettársul!
–Mi társul?...
–Mi. Mi ketten.
–Mi? Mi?
–Nem Mimi, zzmmeg! Az a Bohémélet!
– Aha, már értem. Mármint, hogy mi. Nem Mimi. De miii… van akkor, ha anyám nem engedi? Meg kell kérned a kezem a szüleimtől…! És akkor mi…
Együtt mentünk hazafelé. Nem kísértem haza, a színház közelében lakott, a kertvárosi részen. Elköszöntünk egymástól azzal a megállapodással, hogy a jövő héten eleget teszek a polgári elvárásoknak, elmegyek hozzájuk, s anyuka kívánsága szerint megkérem. Már eltávolodott, csak a léptei kopogását hallottam.
– Hogy hívnak? – kiáltottam bele a vaksötétbe. Valamit visszakiáltott.
– Magda?
– Nem. Amanda!
Jó, kicsit beljebb vagyunk. Van menyasszonyom. Még a nevét is tudom, hacsak nem hallottam félre. Másnap meglátogattam a szüleimet. Apám mindig rosszkedvű volt. A vasárnapi ebéd után árultam el, hogy megnősülök. Szüleim kérdezték, hogy kit veszek feleségül. Mondtam, hogy Amandát. “Van neki vezetékneve is?”, érdeklődtek tovább. “Hogyne lenne”, oszlattam el aggályaikat vidáman. “Csakhogy még nem tudom. Mert ez nem érdekelt. Hát nem mindegy, Tóth vagy Kovács? Azt egész várost Tóthok és Kovácsok lakják. Jobb esetben Kovátsok. S mint a Legényanyában: mindenki Béla. Vagy Jóska, de utóbbi esetben már felpezsgett a névadók fantáziája… Csak a nőneműek nem Bélák és Jóskák. Bár a fene tudja. Láttam én már magát Somának nevező… embert, aki küllemében már-már a női nem felé hajazott.” (Történetünk idején a brazil kultúrából még nem importáltuk az Izaurákat és Dzseniferármándókat.)
Szüleim nem lepődtek meg. Nem voltunk normális család. Ezt nem dicsekvésből mondom, de tényleg nem voltunk azok. A mi házunkból mindig szélsőséges érzelmek hangjai szűrődtek ki: nagy nevetések és hangos zokogások. A mi családunk mindig mindent szenvedélyesen űzött, legyen háború vagy sima vadászat. Anyai nagyapám mindkét világháborúban magyar katonatisztként szolgált, mely háborúkról ugyan a történészek kimondták, hogy „nem igaz ügyért folyt”, de attól még a nagyapám harctéri sebe igazi volt
Calvero
