A felhőfoszlányok közt bujkált a hold. Bentről a büfé zsibongása hallatszott, de kint csend volt és hűvös, és leheletem párája gomolygott az arcom előtt, és néztem a holdat, ami emberi arcra hasonlított. És abban a pillanatban még nem tudtam, hogy pár perc múlva találkozom majd valakivel, akinek szép kerek, és fényesen hideg arca hasonlít a holdra, és az a lány szeretni fog engem, és én is szeretni fogom őt, mint a holdat.
Átmentem az udvaron, ahol mindenféle díszletelem sorakozott a fal mentén. A kapu alatti félhomályban, a hányásszagú szemeteskukák mellől macska osont el, a hold ferde fénypászmáján hangtalanul futott át az udvaron, a kerítés tövében megállt. Pillanatig a kerítés magasságát méregette, aztán helyből, puha ugrással a tetején termett, ott visszanézett, aztán eltűnt a tető holdárnyékában. A súlyos tölgyfa kapu nagy rézkilincse felé nyúlva a kilincs megmozdult, kinyílt előttem a kapu, és belépett rajta Edit, a jelmeztervező. Szeme, mint a kitömött szarvasé, barna volt, és enyhén dülledt. Nem sokszor találkoztunk, talán háromszor. Egyszer közös aszalnál is ültünk egy sörözőben, amikor bemutattak minket egymásnak. Kerekded arca kifejezéstelennek és hidegnek látszott, fiúsan rövid haját pedig erős hajlakk tartotta fegyelmezett rendben, oldalt elválasztva, szorosan a koponyájára simítva. Edit volt az egyetlen zsidó származású a színházban. Különc volt és hideg, mint az északi fény, rövid időre felderengett a színházi büfében, aztán részecskéi szétfoszlottak s eltűntek a napkitörés felé. Néztem utána, amíg be nem lépett a büfé ajtaján, melyen tódult ki a cigarettafüst.
Végigmentem a sétálóutcán. Editen gondolkodtam, akit a titokzatosság és zárkózottság felhője vett körül; hermetikus lény volt, mondanám, ha értelmiségi lennék. Kitől védi magát, miért burkolódzik képzeletbeli acélsodronyba? Származása miatt? A négyezer éves világbolyongás és üldözés rejtőzött el benne, mint vadnyúl a vackában, felajzott izomzattal és idegekkel, menekülésre készen… Engem apám filoszemita szellemben nevelt: “a zsidó egy békés és tehetséges nép”, mondogatta mindig, de mintapéldányt nem tudott nekem mutatni belőlük, hiszen a faluban tudtommal nem éltek zsidók. A világháború előtt talán igen, de akkor még én nem éltem. A Főiskolán láttam sok zsidót, de igazi barátságba egyikükkel sem kerültem; túl városiasak voltak nekem. Bizalmatlan és távolságtartó voltam, kicsit féltem is tőlük, akárcsak a besúgóktól, akik titokzatos kapcsolatban vannak a felsőbb szervekkel, akik megfigyelnek és jelentenek, bűnös és beteges szexuális hajlamokkal rendelkeznek, és talán ködös és nyirkos éjszakákon vérfarkassá is képesek átváltozni. Sok évvel később aztán volt egy zsidó barátom, Ütő Andris, akinek szerettem becsületességét, már amennyiben a lustaságot nem tekintjük becstelenségnek. De kénytelen voltam annak tekinteni, mert sem rendezőként sem művészeti vezetőként nem végezte a dolgát, mégis mindig kapott újabb lehetőséget. És amikor őszinte csodálattal mondtam, hogy ilyen trehány munkavégzéssel mégis újabb és újabb lehetőségekhez jut. És akkor vérig sértődött, és később azt terjesztette rólam, hogy antiszemita vagyok. Pedig ezt a kérdést mélyen a szemébe nézve tettem fel, amikor a déltengeri házikómban nyaralt, miközben jóféle borokat kóstolgatva néztük a holdfényben fehérlő karszthegyeket. De Ütő iránti érzéseim nem csúsztak át pozitív tartományból az előítéletek negatív tartományába; udvariasan megálltak a tárgyilagos elfogadás mezején.
Calvero
