Az esküvő napján a házunk nappalijában álltam, csokornyakkendővel a gigámon, frissen borotvált pofával, borotvahabbal a galléromon, amit anyám fejcsóválva törölt le: fiam, sose nősz fel, még az esküvődre is rendetlenül mennél. Apám a karosszékben ült, mellette a mankója, cigarettázott, és valami számomra érthetetlen büszkeséggel figyelte a készülődésemet. Öcsém is cigarettázott, és ő is szótlanul nézett engem, csak anyám beszélt folyton, miközben a pihéket szedegette a fekete zakómról. Fricit vártuk, a násznagyot, hogy a népszokásnak megfelelően elinduljunk a lányos házhoz, amihez én egyre kevesebb kedvet éreztem, sőt, erős vágy fogott el elmenni valahova, bebújni valami sarokba…
Frici késett, én ideges lettem, hogy mi van már, miért nem indulunk. Ettől apám, akinek különös képessége volt a hangulatátvételre és az idegeskedésre, szintén ideges lett, és ahogy a ragály, vagy még inkább a dagály, úgy foglalt el minket az idegesség. Apám ujja hegyével a karórája számlapját kocogtatta, hogy ideje lenne már indulni, én meg-megvontam a vállam, hogy közöm hozzá?, erre apám elkezdett ordítozni anyámmal, öcsém röhögött, anyám sírt, én meg valami belső késztetésre belevertem a fejem a nagyszekrénybe. Szándékosan vertem bele, hogy legyen vége már. Nagyot szólt a szekrény, mindenki odafigyelt rám, ezért még egyszer belevertem a fejem, ha már ilyen hatása van, menjünk végig, van ebben még. Közben pedig arra gondoltam (nem biztos, lehet, hogy csak most gondolom), hogy éppen most készülök tönkretenni egy lányt, akit szeretek, csak éppen az a szeretet, valószínűleg kevés egy házassághoz.
Még egyszer belevertem a fejem a szekrénybe, aztán még egyszer, ekkor apám már torkaszakadtából ordított, hogy hagyjam abba, de nem hagytam abba, még egyszer belevertem, döngött a szekrény termetes hangdoboza. Anyám még inkább sírt, öcsém röhögött, én meg ütemes egyhangúsággal vertem a fejem. Apám akkor, kicsit halkabban és komolyabban, megint azt mondta, hagyjam abba, mert a hátamra húz a mankóval. Nem hagytam abba, ütöttem a fejem, anyám sírt, öcsém röhögött. Már szerettem volna abbahagyni, mert éreztem, hogy nő a púp a homlokomon, de félbehagyni egy demonstrációt nagy vereség, pláne, ha önmagunk ellen van. Tovább ütöttem a fejem, mire apám megint fenyegetett, hogy a hátamra húz a mankóval, anyám még jobban sírt, öcsém meg röhögött, de nem hagytam abba, mire apám a hátamra húzott a mankóval, anyám sírt, öcsém röhögött. Akkor abbahagytam.
Calvero
