Tegnap késő éjjel egy szerb csatornán ráfutottam egy hosszú interjúra, s bár álmos voltam, nem tudtam kikapcsolni a tévét. Részben azért nem, mert összefüggött az előző nap sommásan megfogalmazott véleményemmel a világ igazságszolgáltatásaitól. Nem csak összefüggött – egyenesen igazolta azt.
Az interjúalany 1983-ban lelőtte két üzleti partnerét a kotori sétányon, mely Dobrotából vezet az Óvárosba (magam is sokszor végigmentem rajta.) Életfogytiglanit kapott. Mert – így mondta – az áldozatok a belgrádi minisztérium dogozóinak rokonai voltak, és ezért rávertek egy „gyilkossági kísérletet” is, mert a harmadik üzletember elfutott, akire ugyan nem lőtt rá a gyilkosunk, de a tárgyalásra, a bizonyítékok közé, a négy kilőtt pisztolyhüvely közé odacsempésztek egy ötödiket. Amiről később kiderült, hogy nem ugyanabból a fegyverből származik, de ezt a bíróság figyelmen kívül hagyta, (hiszen akkor újra kellett volna gépelni az előre megírt ítéletet.) Megkapta az életfogytot.
Jelezném, hogy a riportalany egy átlagos küllemű pasas, magas homlokkal; választékosan beszélt, és hogy ha a visszataszító és a rokonszenves arc közötti tízes skálán kellene osztályoznom, nyolcast adnék neki. Teljesen meggyőző és hihető volt a története.
Folytatom. A börtönviszonyokról. Magánzárka, több hónapig. Hetente verések. Többször is lánccal kötözték ki egy hétre, étlen szomjan… szó szerint ezt mondta: még a medvetáncoltatók sem kötik ki olyan kegyetlenül a medvét.(Akkortájt még medvetáncoltatók járták a délszláv falvakat, orrukban karikával; azt rángatva bírták táncolásra a medvét.) Ehhez képest az amerikai tévésorozatban (Szökés) látott viszonyok: üdülés Hajdúszoboszlón. Aztán a harmadik évben tömeg: negyvenen egy cellában, köztük egy bizonyos Marinko Magda, aki az idő szerint antihősünkkel együtt a nisi börtönben ült. (Szabadulása után M. M. gyilkolt Szabadkán, Palicson és Magyarországon; jelenleg is magyar börtönben tölti a büntetését.) Elérkezett a délszláv háború. 1993-ban az életfogytosakat feltételesen szabadlábra helyzeték; feltétel: belépnek az Arkan Tigrisei nevű szabadcsapatba. Egy hét múlva már Boszniában voltak, első vonalban. Horzslövéseket kapott, de túlélte. Ott volt Srebrenicában is, Magda Marinkoval együtt, Ratko Mladicsot erősítve. Dayton, vége a háborúnak; Milosevics fogadja őket, Arkant és őt kitüntetik… abszurd fordulat – vissza a börtönbe, mert azért „a törvény az törvény.” (Arkant nemsokára agyonlőtték a Zoran Gyingyicset is lelövő, un. zemuni banda.) 1997-ben, nyolcvanan egy cellában; az egyik elítélt cigit kér tőle, ő megkínálja. Majd mikor hátat fordít neki, a pasi egy vaságyról letépett vasrúddal agyon akarja ütni, de ő ösztönösen védekezik, csak vállon találja. De utána kicsavarja a kezéből a rudat, és ő is üt. A pasi vérzik, ő csönget az őröknek, azok benyitnak; ő elmondja, hogy mi történt, hogy vérzik a papas… az őrök hátat fordítanak… és egy óra múlva nyílik ki újra az ajtó. Addig a pasi elvérzik, meghal. Ezt is őrá verik, nem az őrök kapnak büntetést. 1999. év elején ismét kiengedik, hogy egy csapattal menjen Koszovóba, „rendet tenni a siptárok közt.” Ott tartózkodik a NATO-bombázásig, utána vissza a börtönbe (((mert a törvény ugyebár törvény, tisztelt talárosok, a bíróság nevű jelmezbálon. ((Rezesova ügy: bíróság – luxuslakás (mert van az a pénz), közvélemény nyomására a hatalom odaszól – bíróság: börtön.)))
2o12-ben szabadult. Nem kimondva, de a szerb érdekek szolgálatáért. A szabadulása után összejött Cecával, Arkan özvegyével (ezt a sokszoros gyilkos olyan szégyenlős mosollyal vallotta be, mint a kölök, ha betörte az ablakot.)
Olvastam Henry Charier Pillangó, avagy szökésem az ördögszigetről című regényét (néha idézek is belőle, ha valamelyik rosszakarómra gondolok: „Még mindig élek, gazemberek!”)
De az sem volt izgalmasabb ennek a szerb elítéltnek a történeténél. És ez is igazolja az előző napon, a világról, ezen belül az igazságszolgáltatásáról vallott véleményemet. (Pedig nem inkvizíciós eszközökkel csikarták ki belőlem a „vallomást”: önszántamból tettem.)
Calvero
